Hetedik nagyböjti elmélkedés: Krisztusnak köszönhetően él bennünk egy rejtett dicsőség

Gedő Ágnes - Vatikán

Amikor Jézus elmagyarázta, mit jelent vele maradni és belépni az Országba, amelyet hirdetett, sok tanítványa visszafordult és nem ment tovább vele. Nem voltak hajlandók elfogadni tanítását a szentségi realizmusról, a házasság felbonthatatlanságáról, a kereszt szükségességéről. Amikor Krisztust megfeszítették a Kálvárián, a synodos, amelyik még hat nappal ezelőtt vele járt, már nem volt sehol. Csak két követője maradt: Édesanyja és János, a szeretett tanítvány.

János pontos leírással szolgál Jézus kenózisáról, ami két szinten zajlik: az egyik az isteni szeretet, melyet a kereszten préseltek ki, a másik pedig az emberi lojalitás árulása, amikor azok is, akik usque ad mortem (a halálig) menő hűséget ígértek neki, elmenekültek, bezárkóztak otthonukba, hogy titokban sebeiket nyaldossák.

János mégis azt állítja, hogy éppen ez az elhagyási jelenet mutatja meg Krisztus dicsőségét.

Szent Bernát szerint a megdicsőülés akkor megy végbe, amikor földi utunk végén végre azt szemléljük, amit ebben az életben szilárdan reméltünk, bizalmunkat Jézus nevébe helyezve. “Spes in nomine, res in facie est” (a remény a névben, a valóság az arcban), vagyis a reménységünk az Úr nevében van; a remélt valóság pedig abban, hogy szemtől szembe látjuk – magyarázta a trappista szerzetes.

Egy bizonyos rejtett dicsőséget azonban már most érzékelhetünk. Szent Ágoston szívesen beszélt arról, hogy itt és most hordozzuk a dicsőség képét egy „sötét formában”, ami megtestesült és ki van téve a konkrét lét viszontagságainak. Majd ha átérünk ezen az életen, a forma egyértelművé és világossá válik.

A rosszul gyakorolt szabadság okozta esetleges elváltozások átalakulnak, hogy a forma a maga eredeti elképzelt szépségében bukkanjon elő: mint „forma formosa” (szép forma). Ágoston, aki egyszerre mélyen emberi és átható, aláhúzza, hogy a kép dicsőségét nem veszíthetjük el, beleivódott létünkbe. Eltemethetik viszont a sötétség rétegei, amelyek felhalmozódnak és amelyeket el kell távolítani.

Az egyház arra a dicsőségre emlékezteti az embereket, ami titokban bennük él. Az egyház felfedi előttünk, hogy a jelen középszerűsége és elkeseredése nem kell, hogy végleges legyen; és hogy Isten nekünk szóló terve végtelenül csodálatos; valamint, hogy Isten Krisztus misztikus testén keresztül megadja nekünk a kegyelmet és az erőt, amellyel elérhetjük őt, elég kérnünk.

Az egyház szentjeiben mutatja meg a rejtett dicsőség ragyogását. A szentek tanúsítják, hogy a betegség és a megalázás lehet a Gondviselés eszköze, amellyel egy dicsőséges célt valósít meg, erőt adva a gyengéknek, és ezen túllépve sugárzó szentekké téve őket.

Az egyház a szentségekben kommunikálja a rejtett dicsőséget. Minden nap, minden katolikus ismeri a fényt, ami behasíthat a gyóntatószékbe, egy felkenés, egy szentelés vagy egy házasságkötés alatt. A legcsodálatosabb és bizonyos értelemben a legrejtettebb a szent eucharisztia dicsősége.

Melyik pap ne mondhatná el, miután a szent misztériumokat ünnepelte azt, amit egy nagy zenész nyilatkozott egyszer arról, hogy a szépség, a gyógyulás és az igazság fényes kommunikációjának eszköze: A halál nem lenne igazi tragédia: mert az emberi élet közepének legjavát már látta és megélte, szíve lángol a dicsőséges csodálattól?