Leó pápa Nagyboldogasszony ünnepén: A Szűzanya az örökkévalóság kicsinyített mása

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán    

Mária szívében találkozik az ég és a föld, az idő és az örökkévalóság

Nagy örömmel ünneplem idén is veletek Nagyboldogasszony ünnepét – kezdte beszédét a Szentatya, jelezve, hogy már tavaly is Castel Gandolfóban, a spanyol ágoston-rendi Villanovai Szent Tamás plébániatemplomban ünnepelte a ferragostót, ahogy az olasz köznyelv nevezi az ünnepet. Az Egyház Tanítóhivatala azt tanítja nekünk, hogy „Mária, miután befejezte földi életét, testével és lelkével felvétetett a mennyei dicsőségbe” – szól XII. Piusz pápa Munificentissimus Deus kezdetű apostoli konstitúciója, melyet 1950. november elsején tett közzé és hirdette meg benne Szűz Mária mennybevételének dogmáját. A Szűzanyának ebben a misztériumában megmutatkozik számunkra a kegyelem teljességének beteljesedése, amelyet Isten a szeplőtelen fogantatásában adott neki. Ezért számos műalkotás ábrázolja őt földi élete végén, mint egy gyönyörű fiatal nőt, aki fizikailag felemelkedik a földről a Menny felé. Ezt az ábrázolást a szentmisének a Jelenések könyvéből vett első olvasmánya ihlette: „Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony; öltözete a Nap, lába alatt a Hold, fején tizenkét csillagból korona (Jel 12,1), jelezve, hogy Mária szívében találkozik az ég és a föld, az idő és az örökkévalóság. Ez a kép látszólag ellentétben áll azzal, amit az évek múlása tesz velünk. Az életkorral testünk már nem oly mozgékony, hanem mind nehezebbé válik; bőrünk sem lesz frissebbé, hanem az öregedés jeleit mutatja; hajunk sem nyer színt és fényt, hanem őszül, majd fehér lesz. Mi a közös bennünk az oltárképeinken ábrázolt csodálatos fiatal nővel? – tette fel a kérdést Leó pápa.

A lélek tisztasága az, ami Máriában Isten kegyelméből megvilágítja és átalakítja az egész embert

Hogy ezt a titkot megértsük, össze kell vetnünk a két említett szimbólumot: Isten Anyjának romolhatatlan testét és szeplőtelen szívét. A lélek tisztasága az, ami Máriában – akárcsak bennünk – Isten kegyelméből megvilágítja és átalakítja az egész embert, elvezetve őt a mennyek dicsőségébe. Mária testben és lélekben való megdicsőülése arra tanít minket, hogy igazi szépségünk nem abban rejlik, hogy elrejtőznek az idő múlásának jelei, hanem abban, hogy testünkbe is bevésődve feltárják a soha véget nem érő szeretet jeleit – utalt a pápa Pál apostol szeretethimnuszára, mely szerint „a szeretet nem szűnik meg soha” (1Kor 13,8). Így arra hív minket, hogy gondoljuk újra a világ által ránk erőltetett számos, túlnyomórészt hedonista és fogyasztói esztétikai normát. Ezek a normák azzal a kockázattal járnak, hogy erős feltételek közé zárnak minket, és értékes energiát pazarolunk arra, ami nem igazán számít, és nem is tart örökké. A mindennapokban találkozhatunk olyan emberekkel, akik az arcukon viselik az öregség és a szenvedés jeleit, mégis képesek nyugalmat, jóindulatot és békét sugározni maguk körül. Vannak ellenben olyanok, akik talán külsőleg vonzóak, de belül kemények és hidegek. Valójában könnyű megérteni, hol rejlik az igazi szépség, és hol van még szükség a megtérésre, a megbocsátásra és a gyógyulásra – állapította meg a Szentatya.

A szeretet az ember legszebb ékessége

Ha valóban fel akarjuk fedezni és ápolni szeretnénk az isteni szépséget, amely körülvesz minket, és amire teremtettünk, és terjeszteni is akarjuk magunk körül, akkor meg kell tanulnunk olvasni egy gyermek gyengéd arcában éppúgy, mint egy idős ember ráncaiban, egy fiatal élénkségében éppúgy, mint egy felnőtt nyugalmában, az ünneplés díszeiben éppúgy, mint a ruhákban és a munkaeszközökben. Figyelnünk kell azokra az egyedi szeretet-történetekre, amelyeket ezek a valóságok elmesélnek nekünk, felismerve bennük a mennyország apró jeleit. A szeretet az ember legszebb ékessége: a szeretet, amely átalakít, nemesít és felemel minket; amely könnyűvé, szabaddá és Istenhez közelivé tesz minket, még az élet hullámvölgyei között is. Szent VI. Pál pápa, a Szűz Mária mennybevételének misztériumáról elmélkedve azt mondta, hogy jelentésének megértéséhez „a földi nyelvben használt kifejezéseket felsőbbrendűvé és abszolúttá kell tennünk [...], hogy az örökkévalót kicsinyített formában képzeljük el” (Homília, 1969. augusztus 15.). A végtelennek és a végesnek az Isten Anyjában való találkozásáról Ferenc pápa pedig ezt írta: „Mária az, aki egy istállót otthonná tud változtatni Jézus számára, néhány szegényes pólyával és egy hegyméretű gyengédséggel” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 286). A csoda, amelyet Mária, a názáreti lány ártatlan szívében megtapasztalt, és amely a menny dicsőségébe vezette őt, a végletek találkozása, amint azt ő maga is tanúsítja a Magnificat himnusz ihletett szavaiban, amelyeket az evangéliumban hallottunk (vö. Lk 1,46-55). Ebben az énekben, hitének alázatos kifejezésein keresztül, a Mennyek Anyja egyszerűen szól nagyszerű misztériumokról nekünk: Istenről, aki benne emberré válik, hogy megmentse az emberiséget, az Örökkévalóról, aki időben megnyilvánul benne, hogy számunkra is újra megnyissa az örökkévalóságba vezető utat, miközben egyúttal „alázatos szolgálólány” állapotában megmutatja nekünk azt a „kicsiny dimenziót”, amelyben – ahogy Szent VI. Pál pápa mondta – mi is találkozhatunk az Úrral.

A mi hivatásunk is az, hogy osztozzunk Szűz Mária dicsőségében

A ma ünnepelt Misztérium fenségét tehát nem kell valahol távol keresnünk! Bárhol találkozhatunk vele, ahol igazi szeretet van: egy apa és anya szemében, akik fáradtan, de boldogan térnek haza napi munkájuk után; a nagyapák és nagymamák arcán, akik az öregséggel járó bajok ellenére váratlan energiával töltenek el, miközben unokáikra vigyáznak; vagy a fiatalok elkötelezettségében, akik arra törekszenek, hogy tisztán és becsületesen nőjenek fel, sőt hajlandóak szembemenni azzal, „amit mindenki másként tesz”; végül pedig oly sok férfi és nő munkájában, akik naponta hittel és odaadással hozzájárulnak ahhoz, hogy a Mennyország egy darabkáját a földre hozzák és egy darab földet a Mennybe vigyenek. Nagyboldogasszony gyönyörű arca egyedülállóan szép, minden lehetséges ábrázolást felülmúl, mégis ismerős számunkra, mert valamiképp a körülöttünk lévő emberek arca, még a mostani pillanatban is, a testvéreké, akikkel hitben megosztjuk életünk mindennapi felajánlását. Ezért a Jelenések könyvének asszonyában a hívők közössége önmagát látja, és a II. Vatikáni Zsinat Máriát „az Egyház képének és kezdetének, [...] a biztos remény és vigasztalás jelének” nevezi (LG 68). Szent emberségében, Isten kegyelméből, a miénk is jelen van; mi is ott vagyunk, arra hivatottak, hogy ugyanazt az életteljességet éljük, mint ő, és osztozzunk ugyanazon dicsőségben.

Tekintsünk Máriára, akit Isten testben és lélekben dicsőséggel koronázott meg

Szent Ágoston, Krisztus feltámadásáról szólva, arra hívta korának keresztényeit, hogy tegyék azt életük iránytűjévé és viszonyítási pontjává. Azt mondta: „Krisztus feltámadt, hogy soha többé ne haljon meg [...]. Változtass irányt, kövesd a világosságot! Kezdj el felemelkedni ugyanarról a helyről, ahonnan feltámadt”. Tegyük magunkévá a meghívását! – kérte a pápa. Kövessük a Feltámadt világosságát, szükség esetén irányt változtatva! Tegyük ezt, különösen ma, úgy, hogy Máriára tekintünk, akit Isten testben és lélekben dicsőséggel koronázott meg, és akit Anyaként, vezetőként, útitársként és védelmezőként adott nekünk a mennyországba vezető úton! – zárta homíliáját Leó pápa a castelgandolfói pápai rezidencia közelében álló Villanovai Szent Tamás plébániatemplomban bemutatott szentmisén.