„Róma, Vatikán, ahogyan megéltem” - Beszélgetőkönyv Somorjai Ádám bencés szerzetessel

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán         

Huszonhat év, több mint negyedszázad. Somorjai Ádám bencés szerzetest ennyi idő köti Rómához, a világegyház központjához. Harminckét éves korában, 1984-ben posztgraduális képzésre küldte pannonhalmi főapátja az Örök Városba, s szerzett Ádám atya doktori fokozatot morálteológiából. Később, 1993-tól tanított, majd különböző egyházi beosztásokban dolgozott a bencés rend Aventinuson lévő központjában. 2016-os hazatéréséig a szentszéki államtitkárságon kapott beosztást.

            Az eredetileg történelem-német szakos bencés tanár már fiatalon elsajátította a lengyel nyelvet, megismerkedett annak kultúrájával, még mielőtt a lengyel származású pápa, Szent II. János Pál írnoka lett. Hogy mit jelentett ez az „írnokság”, részletesen kiderül Ádám atya Három pápa magyar írnoka voltam, a Napkút Kiadó gondozásában megjelent könyvéből.  

            A jelen kötet az előző folytatásának tekinthető. Ebben is Elmer István íróval beszélget. Személyes hangon, szuggesztívebb módon nyújt betekintést Róma és Vatikán világába. Ádám atya gondolatai, széles körű nyelvi és kultúrtörténeti ismeretei is megjelennek a lapokon; első olvasásra olykor talán váratlan, meghökkentő összefüggéseket rajzolva fel korok, kultúrák, események és személyek között.

            A Római levelek című fejezet az első római benyomásokról tudósít. Külön értéke, hogy az oral historyban megszokott visszaemlékezés helyett az addig ismeretlen világba csöppent fiatalember akkoriban írott leveleit adja közre. Szinte ott érezzük magunkat a nyelvi és kulturális szempontból idegen világban. Ne feledjük, 1984-et írunk, amikor Magyarországon, utólag bármennyire igyekeznek is ezeket az időket a „puha diktatúra” éveiként feltűntetni, egyáltalán nem volt annak tekinthető, különösen az egyház helyzetét tekintve. Még létezett az Állami Egyházügyi Hivatal, amelyet az egyházi köznyelv nemes egyszerűséggel – a valóságot kifejezve – állami fegyházügyi hivatalnak nevezett. Nem alaptalanul, hiszen még az 1980-as években is az egyházi személyek egzisztenciája nagy mértékben függött az állampárti elnyomó politikát megtestesítő hivataltól. Ebből a megnyomorított világból került ki a fiatal szerzetes a sokkal szabadabb szellemű környezetbe, amelyet – mint visszaemlékezésében utal rá – a kiszabadult lélek több szempontból talán túl is értékelt.

            A levelek betekintést engednek a római hétköznapi valóságba, az ottani kultúrába, amelyekkel Ádám atya az újdonságok erejével szembesült. Egyik alkalommal szintén Rómában élő, ösztöndíjas rendtársával – idézem – „magyarságunkról, komplexusainkról beszélgettünk: az ember kisebbrendűségi érzéssel jön ki. Elveszíti tájékozódási képességét. Elárvul. Minden más. Hogyan lehet ezt feldolgozni?”

            Ma is időszerű kérdés. Rendkívüli nyelvtehetsége ellenére Ádám atya is nyelvi bezártságban érezte magát. Hiába beszélt ekkor már lengyelül, végzett idehaza német szakot az egyetemen, időbe tellett, mire áttörte olasz nyelven a megértés falát. Amikor az ember már nem azt mondja, amit ki tud fejezni addigi ismeretei alapján, hanem amit szeretne közölni másokkal.

            Igen érdekesek azok a fejtegetései, amelyek az identitás kereséséről tanúskodnak. Az intellektus – és Ádám atya esetében magas intellektuális igénnyel és képességgel találkozunk – folyamatosan törekszik önazonosságának, identitásának megfogalmazására. Különösen érdekessé válik ezt a folyamat a szerzetespap esetében. Érzékenyen követhetjük a szellemi lélekben végbemenő változásokat, a pap és történész természetes spirituális igényét és hitbéli meggyőződését, amelynek sugárnyalábjánál tekint a múlt és a jelen eseményeire.

            Olvasás közben olykor úgy érezzük magunkat, mint egy élvezetes művelődéstörténeti előadáson. Ahol olyan tényeket és összefüggéseket hallunk, amelyekről talán rendelkezünk némi ismeretekkel, de az előadó most újszerű megvilágításba helyezi azokat.

            „Olyan dolgom van – írja 1985-ben –, amilyen még sohasem volt, semmi gondom nincs, kedvemre olvasok, tanulok – amit úgyis szeretek –, hétről hétre páratlan impulzusok érnek. Olyan lehetőségben van részem, amely csak igen keveseknek adatik meg. Ez egyben szorongással tölt el: vajon hogyan fogok ezzel elszámolni? Hogy fogok bizonyos várakozásoknak megfelelni? Túl nagy felelősség…”

            Érthető a fiatalember bizonytalansága, önmagával szemben támasztott kételkedése. Ádám atya eddigi életútja azonban tanúsítja, hogy megtalálta azt a szellemi terrénumot, amelyen mindmáig kifejti működését. Elsősorban a Mindszenty József hercegprímás életével kapcsolatos, széles körű történeti kutatásait említhetjük – egy ideig a bíboros boldoggá, illetve szentté avatási eljárásának posztulátora, hivatalos munkatársa volt –, s ma is vallja, a fehér mártíromságot elszenvedett főpásztor életének levéltárakban és másutt föllelhető valamennyi dokumentumát fel kell kutatni és nyilvánosságra hozni, hogy mind teljesebb módon jelenjen meg előttünk – és a szentté avatásról döntő egyházi hivatalok előtt – Mindszenty József bíboros élete és működése. Ezzel kapcsolatos forráskiadásai hosszú évek óta követik egymást.

            Érdekfeszítő módon rögzíti benyomásait történelmi és kortárs személyiségekről. „Számomra Szent II. János Pál a pápa.” Veritatis splendor – az Igazság ragyogása – kezdetű enciklikájának címét elemezve Ádám atya arra hívja fel a figyelmet, hogy ez programenciklika. A felvilágosodás korszakát, amely az ember ragyogó igazságáról beszélt, felváltja az Igazság ragyogása. Idézem: „A felvilágosodás inkább felhomályosodás. Az Igazság viszont ragyog, ezt fejezi ki a címadás, ezt fejti ki benne a pápa: a hit ragyogása fényesebb mindennél.”

            Végül idézzük Ádám atya önvallomását: „Boldognak tudhatom magam, mert szerzetesi hivatásom szerint Isten akaratát kerestem és szolgáltam.”