Nagypapának lenni jó, pláne Szent Péter-pitvarában… – Vértesaljai László jegyzete
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
Történt pedig, hogy baráti család látogatott meg, akikkel a vatikáni kertekben sétáltunk egy jóízűt. Árnyas óriás-cédrusok alatt járva megcsodáltuk a bazilika szentélykülsőjét, a mellette álló erődszerű Sixtus-kápolnát, a Mater Ecclesiae kismonostort, ahol Benedek emeritus pápa lakott valaha. Ezek után léptünk a bazilikába, ahol a vendég család legapróbb, egyéves tagja, éppen Benedek ő is, elszunnyadt a babakocsijában. Nővérkéje, szülei és a nagymama a bazilika átriumában csak kerülő úton tudtak a Szent Kapu közelébe jutni, így az alvó Benedek nálam maradt, az átrium közepén. Kint tomboló hőség, bent ezer zarándok és turista, a kocsiban pedig az alvó Benedek.
Ringatni sem kell, mert békésen alszik. Rajtam annak rendje s módja szerint papi ing van, hozzá ott az ősz hajam – ennek tekintélyét egyre inkább érzem – s érzem a felelősséget is a kicsi élet felett, ami nekem új dolog, mert ilyen csak szökőévben adódik a rádiós teendőim között.
Egy kis emberpalánta szuszog bensőségesen és elégedetten – gondjaimra bízva. Hiszem, hogy ők még álmukban is érzik a környezetüket, ezért hát résen vagyok, vagyis legderűsebb pillantásaimmal illetem őt.
Miközben mi ketten így „elvagyunk”, figyel fel ránk a környezetünk és mondhatom, elégedett mosollyal szemlélik társaságunkat. Átriumos vatikáni templomőr, szentkapus önkéntes közelít hozzánk és meghitt bizalommal betekintenek a babakocsiba. Ehhez mindig tartozik egy kis pukedlis bocsánatkérő pillantás, majd behajolnak és szemügyre veszik a kicsit. Elkerekedő szemük nemcsak megelégedést nyugtáz, hanem elismerést és hozzá gratulációt is. Én pedig, az újdonsült papi-nagypapa kihúzom magam és őszintén elfogadom a megtiszteltetést, ami egyszerre szól Benedeknek és a nagy-papis ingemnek. Kapunk is mosolyt érte, benne árnyalatnyi huncutsággal... Túl mindezen, elgondolkodom, hogy miféle nagyszerű, fennkölt dolog felelősnek lenni egy kicsi életért, aki magatehetetlen és mindenestül anyjára szorul, de ha ő éppen „szentkaput jár”, akkor mindez az őrzéssel megbízott Isten-szolgájának is kijár. Nézem a kis Benedek arcát, melegség fog el, s eszembe jut, hogy vagy negyedszázada az édesapját én kereszteltem meg és lám, ez a tág Jézus-család most összezárult, éppen Péter pitvarában.
Az őrtállás azonban nemcsak spirituális feladat, hanem háromdimenziós valóság, aminek egyik szegmense a forró levegő. A kis Benedek álmában is izzad, szép kerek homlokát törlöm puhán, odafigyeléssel, amit mindig úgy meg tudok csodálni az édesanyákon. Időnként az órámra pillantok és eltessékelem magamtól a huncut gondolatot, hogy „Csak nem mentek vissza még egyszer?”.
Persze, az idő nekem dolgozik, mint egy jó koncerten, hogy még csak a második tételnél járunk! Benedek azonban már a záróakkordoknál tart, mert egyszer csak lassan kinyitja a szemét és olvasok benne: Anya…? Ilyenkor a legjobb csak mosolyogni – súg a Gondviselés és valóban, Benedek komolyan és barátságosan méreget, ami felbátorít valami óvatos szóra: Ugye, jó volt aludni itt, itt… az átriumban! S nem teszem hozzá, hogy de „hiszen Péter épp itt fogta magát szendergőre, vagy kétezer éve”.
Ellenben megoldom kis ingecskéjét és újból megtörlöm izzadt homlokát és most már tarkóját is. Azt érzem, hogy mi ketten, már nagyon régen ismerjük egymást és most sem kell szó hozzá, hogy folytassuk időtlen beszédünket. Azt biztosan érzi, hogy jó szemmel nézem, és azt is, hogy szeretem, de hát mi mást is tehetne egy tiszteletbeli – hogy vatikánosan mondjam – „címzetes nagypapa”. Másfelől pedig ő győz meg engem saját bizalmáról, mert csak a gyerekek tudnak nézni ilyen keresetlenül, tisztán, zavartalanul és hosszasan. Érzem, beszél a szeme, s nem kérdez már anyja felől sem, de a meleg miatt sem emel szót. Egyszerűen van és jól van. Ha netán ezt érzi rajtam is, akkor megáll az idő és csak vagyunk. De akkor ez szemmel láthatatlan színeváltozás és kitágul az átrium, már a Tábor hegyén járunk és éppen Péterrel jó lenne sátrat ütni…, amikor megérkezik az édesanya, az apa, a leánytestvérke és a nagymama. Teljessé lesz a világ, a kisfiút ölbe veszik és a helyére kerül. Rend van az átriumban, nagy rend, a Teremtés rendje.
Tudom is, hogy mit kellene tennem: csendben térdre ereszkedni ott a Péter-pitvarban és hálát adni a Mindenség Urának, hálát adni forrón, ezért…, azért…, egyszóval mindenért!
