A nagyheti liturgia jeruzsálemi szemmel: Ahol és ahogy Jézussal történt - Vértesaljai László írása

P. Vértesaljai László SJ - Vatikán

Eszerint a jeruzsálemi liturgia történelmi jelleggel ünnepli az üdvösségtörténet eseményeit, mindig az évenként visszatérő időnek és ha lehetséges, az esemény színhelyének megfelelően. E konkrét tér-idő vonatkozás mellett a jeruzsálemi liturgia is dogmatikai jelleggel mindig az esemény hitbéli misztériumát ünnepli, sőt a konkrét temporális és lokális megfelelés éppen ezt szeretné még jobban kiemelni a helyi sajátosságokkal. 

Szertartás az Olajfák hegyén      

Az Üdvözítő Szent Városba bevonulásának napját akkor még nem hívták Pálmavasárnapnak, bár a Húsvét hetét már akkor is Nagyhétnek nevezték. Egeria zarándoknő útinaplója szerint a nagyheti szertartásokon ugyan nem volt kötelező a részvétel, mégis egészen nagy számban vettek részt rajta hívek, férfiak és nők, felnőttek és gyerekek. A Húsvétot megelőző vasárnap a kora reggeli és délelőtti szertartások után „a nap hetedik órájában, vagyis délután háromkor gyűltek össze az Eleonában, vagyis az Olajfák hegyén, „ahol az a barlang van, ahol az Úr tanított”. Megérkezik a város püspöke és az ottani templomban himnuszokat és antifónákat énekelnek, majd felmennek az Imbononra, vagyis a hegy csúcsán emelt szentélybe.

Bevonulás a Szent Városba

Öt óra tájt az evangéliumból felolvassák azt a részt, ahol a gyermekek kezükben ágakkal és pálmákkal találkoznak az Úrral, ezt mondván: „Áldott, ki az Úr nevében jön”. Ezután a püspök és az egész nép együtt levonul az Olajfák hegyének a csúcsáról, a nép elől halad, a püspök utánuk lépdel, közben a himnuszok után mindig ezt válaszolják: „Áldott, ki az Úr nevében jön”. Egeria zarándoknő itt egészen pontos leírást ad: „És amennyi gyermek csak van azon a helyen – még azok is, akik nem tudnak járni, mert olyan kicsinyek, de akiket a szüleik a nyakukban hordanak – mindnyájan ágakat tartanak, ki pálmaágat, ki olajágat és így vezetik a püspököt olyan formában, ahogy az Urat vezették azon a napon. A Hegy csúcsáról a városig és ott az egész városon áthaladva az Anasztaszisz-ig, a Feltámadás templomáig mindnyájan gyalogosan mennek, férfiak és nők és így vezetik a püspököt, lassan, hogy a nép el ne fáradjon és így érkeznek meg már este az Anasztaszisz-ba. Amikor oda megérkeznek, bár már késő van, mégis elvégzik a lucernáriumot, ismét imádkoznak a keresztnél és elbocsátják a népet”. Jeruzsálem hívő keresztényei maguk közt tehát megőrizték azt a szokást, ahogy egykor a szamárháton ülő Urat bevezették kantárszáron fogva a Szent Városba, úgy tettek később ők is a Krisztust képviselő püspökükkel.

Jeruzsálem Rómában

A kereszténység szabad vallásgyakorlatát biztosító 313-as milánói rendelet után – jelentős császári segítséggel – pompás nyilvános templomok épülnek a keresztény liturgiák számára. Róma, mint a birodalom fővárosa és a Szentföld, mint a Megváltás helye, kivételt képezett, mert viszonylag gyorsan és igazi méltósággal hatalmas bazilikák születtek az Úr Jézus által megszentelt helyeken és ott is, ahol az ő tanúságtevői vértanúhalált haltak. Rómában az ötödik század közepén Virágvasárnapon az Úr passióját ünneplik és minthogy a jelentős számú szentföldi zarándok meghozza főként jeruzsálemi tapasztalatait, így lassanként elterjed az „eredet-vonatkozás”, vagyis a jeruzsálemi helyi liturgikus elemek bekerülnek a római liturgiába. Így a 7-8. század során a virágvasárnapi passió mellé, pontosabban eléje kerül az Úr pálmaágas jeruzsálemi bevonulásának a processziója.     

Ősi magyar hitélet                 

A középkori magyar vallásgyakorlat virágvasárnapi szokásairól jegyzi fel Radó Polikárp bencés liturgiatudós: „Mintha mindenkoron látnók az Úristent a feszület képében, Virágvasárnap reggel a kereszt előtt állván, a kezüket összekulcsolva mondjanak el hívek 33 Miatyánkot, és ugyanannyi Üdvözlégyet annak emlékezetére, hogy Jézus a világban 33 esztendeig élt. Nagyhétfőn pedig mezítelen térden mondjanak 24 Miatyánkot és Üdvözlégyet, mert 24 tövisek voltanak Jézusnak fejében”.