Leó pápa spanyol szemináriumi küldöttségekhez: Szemléljük a természetfeletti valóságot!
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
„Vegyétek el a természetfelettit, és nem a természeteset fogjátok találni, hanem a természetelleneset
A szeminárium mindig a remény jele az Egyház számára; ezért az együttlét veletek igazi örömforrás számomra – kezdte beszédét Leó pápa, majd egy olyan szempontot ajánlott megfontolásra, amely csendesen minden más alapját képezi, ez pedig a valóság természetfeletti szemlélete. Ha ez nem tudatosul bennünk és magától értetődőnek vesszük, könnyen elsikkadhat – figyelmeztetett és
Chesterton egyik szellemes mondására utalt: „Vegyétek el a természetfelettit, és nem a természeteset fogjátok találni, hanem a természetelleneset” (vö. Eretnekek, VI). Az ember nem arra teremtetett, hogy önmagába zárkózva éljen, hanem élő kapcsolatban Istennel. Amikor ez a kapcsolat elhomályosul vagy meggyengül, az élet belülről kezd szétesni. Természetellenes nemcsak az, ami botrányos, mert ehhez elég Isten nélkül élni a mindennapi életben, peremre szorítva őt a döntéseinkben. Ha ez érvényes minden keresztényre, akkor különösen is azokra, akik a papságra készülődnek. Mi lehetne természetellenesebb egy olyan szeminaristánál vagy papnál, aki ugyan Istenről otthonosan beszél, de belül úgy él, mintha jelenléte csak a szavak szintjén létezne, nem pedig az élet mélyén? Semmi sem lenne veszélyesebb, mint megszokni Isten dolgait anélkül, hogy általa élnénk. Ezért végső soron minden az Istennel való élő és konkrét kapcsolattal kezdődik és benne marad fenn, aki bár érdemtelenül, de kiválasztott minket.
Ez az az elv, amely egységet ad minden másnak
A természetfeletti szemlélése nem azt jelenti, hogy elmenekülünk a valóság elől, hanem azt, hogy megtanuljuk felismerni Isten működését a mindennapok konkrét eseményeiben. Ez egy olyan látásmód, melyet nem lehet rögtönözni vagy másra átruházni, hanem az élet hétköznapi körülményei között lehet megtanulni és gyakorolni. Éppen ezért, ha a természetfeletti látás ennyire kulcsfontosságú a keresztény életben, akkor még inkább az azok számára, akik in persona Christi, azaz „Krisztus személyében” cselekednek. Éppen ezért a szemináriumi képzés kezdetétől fogva különös gonddal kell védeni, mert ez az az elv, amely egységet ad minden másnak – szögezte le Leó pápa. Ennek a valóságra irányuló hívő lelkületű tekintetnek a mindennapos, konkrét életdöntésekben kell megnyilvánulnia, különben még az alapvetően jó gyakorlatok is – mint például a tanulás, az ima, a közösségi élet – belsőleg üressé és torzzá válhatnak, elfajulhatnak. Egy egyszerű és bevált módja ennek a hívő tekintetnek a fenntartására az Isten jelenlétének begyakorlása, amely ébren tartja a szívet és állandóan Feléje irányítja az életet.
A lelki élet nem azáltal terem gyümölcsöt, amit lát, hanem ami mélyen Istenben gyökerezik
A Szentírás ezt az igazságot egy egyszerű képpel fejezi ki az első zsoltárban, amikor az igaz embert úgy írja le, mint „vízparti fát, amely idejében megadja gyümölcsét, és levele nem hervad el” (3. v.). Nem azért termékeny, mert nincsenek nehézségei, hanem azért, mert ott gyökeret eresztett. A szél, a tél, a szárazság vagy a metszés hozzátartozik növekedéséhez, de sem a vihar, sem a szárazság nem pusztítja el, ha gyökerei mélyek és közel vannak a forráshoz. Ugyanakkor a Szentírás maga felismeri a fügefa ellentmondását, mely a gondoskodás ellenére sem terem gyümölcsöt (vö. Lk 13,6-9). Azt mondják, hogy a fák „állva halnak meg”: egyenesen maradnak, megőrzik a külső látszatot, de belül már elszáradtak. Valami hasonló történhet meg egy szeminarista kispap életében – és később egy pap életében is –, amikor a termőképességet összekeverik a tevékenység intenzitásával vagy a formára irányuló pusztán külsőleges gondoskodással. A lelki élet nem azáltal terem gyümölcsöt, amit lát, hanem ami mélyen Istenben gyökerezik. Ha ezt a gyökeret elhanyagoljuk, minden kiszárad belülről, míg végül csendben „talpon állva hal meg”.
Az egész papképzésnek ez az alapja: vele maradni és hagyni, hogy belülről formálódjunk!
Végső soron a természetfeletti tekintet a papi hivatás legegyszerűbb és legmeghatározóbb aspektusából fakad: a Mesterrel való együttlétből. Jézus arra hívta azokat, akiket kiválasztott, hogy „vele legyenek” (Mk 3,14). Az egész papképzésnek ez az alapja: vele maradni és hagyni, hogy belülről formálódjunk; lássuk Istent cselekedni, és ismerjük fel, hogyan munkálkodik a saját életében és az ő népe életében. Ezért, bár az emberi erőforrások, a pszichológia és a képzési eszközök értékesek és szükségesek, mégsem helyettesíthetik ezt a kapcsolatot. Ennek az útnak az igazi főszereplője a Szentlélek, aki formálja a szívet, megtanít minket válaszolni a kegyelemre, és gyümölcsöző életet készít elő az Egyház szolgálatára. Minden most kezdődik, a mindennapok közönséges dolgaiban, ahol mindenki eldönti, hogy az Úrral marad, vagy a saját erejéből igyekszik fenntartani magát.
Krisztus előttetek jár, a Boldogságos Szűz Mária elkísér titeket, és az egész Egyház támogat benneteket imáival
Kedves gyermekeim – szólt közvetlenül Leó pápa a spanyol szeminaristákhoz – az Egyház nevében köszönöm nagylelkűségeteket, hogy az Úr követését választottátok. Tegyétek ezt mindig annak bizonyosságában, hogy nem egyedül jártok: Krisztus megelőz benneteket, a Boldogságos Szűz Mária elkísér titeket, és az egész Egyház támogat benneteket imáival. Végül szeretnék külön köszönetet mondani minden itt jelenlévő családnak. Erre a bizonyosságra hagyatkozva békével és hűséggel haladjatok tovább, az Úr áldjon meg benneteket! Köszönöm – zárta beszédét a Szentatya a négy spanyol szeminárium növendékeihez.
