A Pápai Ház szónokának első nagyböjti prédikációja: a megtérés Jézus követése az alázat útján
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
„A megtérés Jézus követése az alázat útján” címet adta a kapucinus atya első elmélkedésének. A Clairvaux-i Szent Bernát alakját követő lelkigyakorlatot idén Assisi Szent Ferenc keresztény tapasztalata követi, mert először is korban közel állnak egymáshoz, másfelől pedig Leó pápa a szentév után megnyitotta azt a különleges jubileumot, mely Szent Ferenc 800 évvel ezelőtti halála kapcsán arra hívja az egész Egyházat, hogy hagyja magát Isten kegyelmétől megérinteni Assisi Poverellójának tanúságtétele által. Ferenc ugyanis olyan ember, akit áthatott az evangélium tüze, aki képes minden emberben újra felszítani a vágyat a Lélekben való új életre. A szónok Szent Ferenc megtérése öt szempontját elemzi, melyek a szív ízlésének a megváltozása a kegyelem által, a bűn okozta változás és a radikális gyógyulás szükségessége; az alázat, mint az emberi nagyság igazi mércéje; a kisebbnek lenni választása és végül a megtérés állandó szükségessége.
A szív ízlésének megváltozása
A szónok mindenekelőtt a megtérés különféle lehetséges értelemzéseit vette sora, mely a katekézis szerint a bűn elutasítása, majd Istenhez való visszatérés. A morálteológia a viselkedésmód megváltozását sürgeti, az aszketika a bűnbánati gyakorlatok szükségességét emeli ki, a Szentírás metanoia fogalma a gondolkodásmód, a szív gyökeres fordulatáról beszél. Pasolini atya szerint mindegyik nézet helyes, de alapvető szempont a sorrend, annak megértése, hogy hol kezdődik igazán a megtérés. Az evangéliumi megtérés elsősorban Isten kezdeményezése, amelyre az ember szabadon válaszol, természete legbensőbb részében felel Isten megelőző és hívó kegyelmére, ahol Isten belénk vésődött képe újjáéledésre vár. Szent Ferenc lelki tapasztalata felbecsülhetetlen segítség nekünk.
„Ami keserűnek tűnt számomra, a lélek és a test édességévé változott”
Halála előtt néhány hónappal diktálta le végrendeletét, ebben áll: „Az Úr adta nekem, Ferenc testvérnek, hogy így kezdjek el bűnbánatot gyakorolni. Amikor bűnben voltam, túl keserűnek tűnt számomra a leprások látványa; ám maga az Úr vezetett közéjük, és én irgalmasságot mutattam nekik. És amikor elhagytam őket, ami keserűnek tűnt számomra, a lélek és a test édességévé változott”. Francesco felidézve útjának lényeges állomásait, először is kijelenti, hogy a kezdeményezés teljes mértékben az Úré. Isten adta neki az ajándékot, hogy elkezdhesse a bűnbánatot, vagyis elindulhasson a megtérés útján. A „bűnbánat”, amiről Ferenc beszél, nem aszketikus gyakorlatként értelmezendő, amellyel kiérdemelhetjük az Istennel való új kapcsolat kegyelmét. Inkább az érzékenység teljes megváltozására utal: egy újfajta szemléletmódra önmagunk, mások és a valóság szemlélésére az evangélium fényében.
A fiatal Ferenc „gusztusa”, ízlése végleges átfordulását tapasztalja meg
Ez a változás nagyon kézzelfogható módon kezdődik, vagyis akkor, amikor irgalmassá válik mások iránt. Ez áll elbeszélésének középpontjában. A leprásokkal való találkozás során a fiatal Ferenc „gusztusa”, ízlése végleges átfordulását tapasztalja meg: váratlanul édességet fedez fel pontosan ott, ahol nem kereste, és ahol nem is számított rá. Abban a pillanatban, amikor szabadon odaadja magát a társadalom legszegényebbjeinek, végre életében először megfeledkezve önmagáról, Ferenc megtalálja a választ arra a nyugtalanságra, amely a szívében lakozott: a sok mindennel teli, de mégis lényeges értékek nélküli életének keserűségére. Ez a találkozás belső földrengést keltett benne: ami korábban keserűnek tűnt, most édessé lett.
A megtérés nem az akarat cselekedete, hanem belső átalakulás, titokzatos érzékenységváltás
A megtérés lényege szerint elsősorban nem az akarat cselekedete, hanem belső átalakulás titokzatos érzékenységváltás. Ez a változás nem szünteti meg a részvételünket az életben, hanem igazabbá, szabadabbá, örömtelibbé teszi azt. Az erőfeszítés nem szűnik meg, hanem irányt változtat. A megtérés már nem az élet saját erőfeszítéseinkkel történő kiegyenesítésének, rendbetételének kísérlete, hanem válasz egy olyan kegyelemre, amely újraértelmezte az érzékelésünk, ítélkezésünk és vágyakozásunk tényezőit. Ehelyett inkább azt vizsgáljuk meg, mi történik, ha ez az átmenet hiányzik – ajánlotta Pasolini atya. Ha minden nap arra kényszerítenének minket, hogy olyan ételeket együnk, amelyek ízét soha nem értékeltük, akkor fegyelemből ugyan megtehetnénk ezt egy ideig, de öröm nélkül és egyre nehezebben.
Benső öröm nélkül minden teherré válik
Ha valaki anélkül ápolna egy szenvedélyt, hogy valaha is megtapasztalná annak örömét és belső hatását, hamarosan teherként élné meg. Ha úgy találná, hogy valakivel úgy építi fel az életét, hogy soha nem tapasztalta meg az igazi szerelmet, az kockáztatja, hogy ez a kapcsolat egyfajta kényszerré válik. És ha egy szerzetes csak egy hallomásból ismert Isten nevében öltené fel a habitust, és úgy élne és beszélne, hogy valódi személyes tapasztalata nem lenne róla, akkor mély belső nyugtalanságot élne át, ami kihatna a rábízott személyekre is. Nehéz az ilyen helyzeteket sokáig fenntartani. Mégis, valami hasonló történik akkor, amikor a megtérést rosszul értelmeztük, amikor arra fogjuk magunkat – vagy akár másokat –, hogy tartsanak be egy erkölcsi kódexet anélkül, hogy előbb megízlelnénk a Krisztusban való új élet édességét. A „bűnbánat”, amiről Ferenc beszél, nem az önkéntes megszorítások programja, hanem egy küzdelem kezdete, melynek célja a dolgokban rejlő új íz kincsének védelmezése és megőrzése, amelyet végre sikerült visszaszerezni. Azt jelenti, hogy hűségesen tápláljuk az új élet magját, amelyet Istennek sikerült elültetnie szívünk talajában – zárta Roberto Pasolini kapucinus atya, a Pápai Ház szónoka első nagyböjti beszéde első nagy gondolatát, mely Szent Ferenc megtérésének legalapvetőbb mozzanatát elemezte.
