Krisztust hirdetni mindenkinek egy megváltozott élettel – harmadik nagyböjti prédikáció
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
A korábbi elmélkedések témái, a megtérés és a testvériség nem végcél, hanem a küldetésben teljesednek be. Amit Szent Ferenc kapott – egy átalakult benső érzékenységet, a testvériség örömét – azt nem lehet megőrizni, hanem tovább kell adni – kezdte elmélkedését a kapucinus szónok.
1. Krisztust fakasztani másokban
A korai ferences testvériségben az együttlét és a közös imádkozás azt a vágyat teremtette meg bennük, hogy megosszák másokkal az evangélium örömének megtapasztalását és hirdetését, miként az első apostoli közösséggel történt: a Jézussal való együttlét arra indította őket, hogy már nem tarthatják meg magukban azt, amit kaptak, ezért másoknak is hirdetniük kell mindezt, „hogy ők is közösségben legyenek velük” (vö 1Jn 1,1-3). Először születik az élet közössége, majd ezt követi az üdvösség hirdetése.
Szent Ferenc ismerte azt a kísértést, mellyel szép szavakat mondunk, de igazában anélkül, hogy azok alakítanának bennünket. Ehhez türelem kell, meg kell becsülni a látottakat és hallottakat, hagyni, hogy imádságban érlelődve életté váljanak bennünk. „Boldog az a szolga, aki szívében őrzi az Úr titkait” – szól testvéreihez Szent Ferenc és így buzdít: „A testvérek pedig mindnyájan cselekedeteikkel prédikáljanak”. A szónok példaként Szent Juniperusz esetét idézte: Egy nap Szent Ferenc megkérte Juniperusz testvért, hogy kísérje el őt városba, hogy prédikáljanak. A két ember csendben sétált az utcákon, megálltak a betegek mellett, rámosolyogtak a gyerekekre, segítettek a rászorulókon, de közben egyetlen szót sem ejtettek. Visszafelé menet Juniperusz megkérdezte: „De atyám, mi lesz a prédikációval?” Ferenc így válaszolt: „De hiszen prédikáltunk, bizony prédikáltunk!”.
Ferenc nagyobb súlyt ad a tanúságtételnek, mint a szavaknak, de ez nála nem egy stratégiai döntés, hanem mély teológiai meggyőződés következménye. Krisztus nem egy közlendő információ, hanem egy misztérium, amely az ember szíve mélyén lakozik, de szeretne az életben is a felszínre kerülni. A Hívőkhöz írt levélben Ferenc Krisztus szavai nyomán állítja: „Mi az Ő testvérei vagyunk, amikor teljesítjük mennyei Atyja akaratát. Az ő anyja vagyunk, amikor szeretettel és tiszta, őszinte lelkiismerettel hordozzuk őt szívünkben és testünkben, és szent műveinkkel megszüljük őt, melyeknek példaként kell ragyogniuk mások előtt”. Krisztust nemzeni, megszülni őt másokban nem azt jelenti, hogy jót mondunk róla, vagy hatékony szavakkal meggyőzünk másokat. Azt jelenti, hagyjuk, hogy jelenléte valóban megváltoztassa a mi életmódunkat, odáig menően, hogy az láthatóvá váljon mások számára. Ez egy anya tapasztalata, aki először magában hordozza gyermekét, időt ad neki a növekedésre, és csak ezután hozza világra. Ugyanez igaz a hitre is. Krisztus először bennünk foglalja el a teret, a csendben, az imában, a mindennapi döntéseinkben. És csak ezután tud külsőleg megjelenni, a gesztusainkban és abban, ahogyan másokhoz viszonyulunk.
Amikor Krisztus misztériuma megnyilatkozik bennünk, valami megmozdulás elindulhat másokban is. Nem annyira az alkalmas szavaink miatt, hanem mert egy új és más élet láthatóvá lett bennünk. Így terem gyümölcsöt az Evangélium: elsősorban nem a szavainkon keresztül, hanem amit az emberségünk képes kifejezni, a Szentlélek csendes és hatékony működése által – foglalta össze a szónok.
2. Befogadtatni magunkat
Elmélkedése második pontjában Szent Ferenc missziós parancsáról beszélt, mely valójában az eredeti krisztusi küldetést ismétli: „Menjetek, szeretett testvéreim, kettesével a világ különböző részeire, és hirdessétek az embereknek a békét és a bűnbánatot a bűnök bocsánatára; legyetek türelmesek az üldöztetésben, bízva abban, hogy az Úr teljesíti tervét és betartja ígéreteit. Alázatosan válaszoljatok azoknak, akik kérdőre vonnak titeket, áldjátok azokat, akik üldöznek titeket, köszönjétek meg azoknak, akik sértegetnek és rágalmaznak titeket, mert cserébe elkészítik nekünk az örök országot”.
Ferenc szavai híven visszatükrözik azt a megbízatást, mellyel Jézus elküldte tanítványait (vö. Lk 10,1-12). Eszerint biztonság nélkül induljanak útnak, „erszény és tarisznya nélkül”, békességet kívánva lépjenek a házakba, maradjanak ott, „egyék is igyák, amivel kínálják őket”. Ferenc ehhez hozzátesz egy kulcsfontosságú részletet: a tanítványokat azokra a helyekre küldik, ahová Jézus maga „menni szándékozott” (Lk 10,1). Ez mélyrehatóan megváltoztatja a küldetésről alkotott felfogásukat. A tanítványok nem azt viszik, ami hiányzik, hanem egy olyan találkozást készítenek elő, amelyet maga Jézus akar betölteni. Tehát nem rajtuk múlik, mert amit ők nem tudnak megcsinálni, azt maga az Úr fogja megtenni. Nem ők állnak az üzenet középpontjában, hanem Isten arca, akit egyszerűséggel átláthatóvá és elérhetővé tehetnek. A sorrend tehát világos: először az elfogadottság, aztán az evangélium hirdetése.
Nem arról van szó, hogy kívülről beviszik, ami ott hiányzik, hanem először felismerik a már ott meglévő jót, és nevet adnak neki. Ez a sorrend – befogadás, majd hirdetés – fontos pedagógiát tartalmaz. Akik hagyják, hogy befogadják őket egy gyenge gesztust tesznek, mintha feladnák a kezdeményezést. Valójában a befogadás elfogadása azt jelenti, hogy felismerjük, a másik nemcsak befogadó, hanem olyan valaki, akitől kaphatunk valamit. Azt jelenti, hogy komolyan vesszük az emberségét, a jóra való képességét, a rendelkezésre állását. Az evangélium így nem kívülről ráerőltetett dologként jelenik meg, hanem egy már működő jelenlét felismeréseként. Ehhez valódi szegénységre van szükség: anélkül mutatkozni meg, hogy mindenünk lenne, és hogy mindent mi irányítanánk, ugyanakkor elfogadni a mások jóságától és érzékenységétől való függőséget, és felismerni, hogy Isten országa már jelen van, rejtett módon, azok életében is, akik még nem ismerik Őt. Ez az alázatos és fegyvertelen stílus mélyen megkérdőjelezi az evangelizációról alkotott egyirányú mozgásként értelmezett felfogásunkat.
Jézus szavai és Szent Ferenc tanúságtétele inkább egy egyszerűbb, mégis igényesebb útra mutatnak: hagyni magunkat befogadni, és ismerjük fel másokban azt, ami már közel van Istenhez, és ajánljuk fel nekik a lehetőséget a kibontakozásra. Az evangelizáció ebből a szempontból azt jelenti, hogy elmondjuk másoknak – akár anélkül is, hogy bármit is mondanánk –, hogy szépek, hogy léteznek, hogy az életük értékes. Nem csupán azért, hogy megerősítsük őket abban, amik ők, hanem hogy vezessük őket arra, hogy apránként felismerjék a bennük rejlő igazságot és szépséget, anélkül, hogy sietnénk a saját elképzeléseinkhez kötni őket. Az Ország – ahogy Ferenc pápa tanította – „nem a prozelitizmus által növekszik”, hanem amikor a megszülető kapcsolat lehetővé teszi számukra, hogy a legjobbat fejezzék ki magukból, és így megnyíljanak Isten kinyilatkoztatása előtt. Ekkor válik az Ország közelivé és elérhetővé.
3. Várakozás a kérdésekre
A tisztelet és megbecsülés, amellyel Ferenc másokhoz közeledik és felismeri bennünk Isten működő jelenlétét, lehetővé teszi az igazi párbeszédet, vagyis a meghallgatást és a megszólalást. Az evangelizáció ebből a szempontból nem azonnali válaszokat jelent, hanem várakozást a kérdésekre. Ez abból a benső meggyőződésből fakad, hogy Isten megerősíti és kiegészíti alázatos tanúságtételünket. A ferences források egyik története nagy egyszerűséggel illusztrálja ezt a lelkületet. Néhány szerzetes a Borgo San Sepolcro környéki remetelak közelében lakott, míg a közeli erdőben rablók rejtőzködtek, akik gyakran előjöttek onnan, hogy kirabolják a járókelőket. Néha eljöttek a remetelakba kenyeret kérni, de a szerzetesek a rablók agresszív viselkedése miatt felhagytak a kenyéradománnyal.
Egy nap Szent Ferenc, miközben elhaladt a remetelak mellett, tudomást szerzett a helyzetről, és valami váratlan dolgot javasolt a szerzeteseknek: „Menjetek, hozzatok jó kenyeret és jó bort, vigyétek nekik abba az erdőbe, ahol vannak és kiáltsátok nekik: „Rablótestvérek, jöjjetek hozzánk! Szerzetestestvérek vagyunk, jó kenyeret és jó bort hozunk nektek!” Erre ők azonnal odamennek hozzátok. Aztán terítsetek le egy asztalkendőt, tegyétek rá a kenyeret és a bort, szolgáljátok ki őket alázatosan és vidáman, amíg esznek. Az étkezés után pedig hirdessétek nekik az Úr szavait, és végül Isten szerelmére ezt az első kérést intézzétek hozzájuk: ígérjék meg, hogy senkit sem ütnek meg, és senkinek sem ártanak. Mert ha mindent egyszerre kértek, nem fognak meghallgatni titeket; ehelyett az irántuk tanúsított alázatosság és a szeretet révén megnyeritek őket, s ők megígérik azt nektek.” A szerzetesek engedelmeskedtek. A rablók jöttek, ettek, s meghallgatták őket, míg végül néhányan csatlakoztak a Rendhez, mások megváltoztatták az életüket, megint mások legalább úgy döntöttek, hogy többé nem követnek el erőszakot.
A történet világosan mutatja, hogy nem kérhetjük bárkitől, hogy változtassa meg az életét, mielőtt megtapasztalta volna az elfogadást, a tiszteletet és a bizalmat. Ha a kérésünk túl korai, nem érjük el a másik ember szívét, mert először vágyat kell szítani élete megváltoztatására és csak ekkor hallják meg igazán, amit mondani akarunk. Jézus így bánik Zakeussal: amikor először találkozik vele, nem kérdez tőle semmit, csak azt mondja: „Ma a te házadban kell megszállnom” (Lk 19,5). Ez a szabad és váratlan találkozás felébreszti Zakeusban a vágyat, hogy megváltoztassa az életét. Az Apostolok Cselekedeteiben hasonló Fülöp találkozása az etióp tisztviselővel, aki útközben Izajás próféta tekercsét olvassa, anélkül, hogy értené. Fülöp hozzálép egy nagyon egyszerű kérdéssel: „Érted-e, amit olvasol?” (ApCsel 8,30). A kérdésre visszakérdez többször is, mire Fülöp röviden hirdetni kezdi neki Jézust. Éppen az a szembeötlő ebben a történetben, hogy maga az igehirdetés kevés helyet foglal el, míg minden más hosszabb, a közös út, a meghallgatás, a kérdések, melyek előkészítik a találkozást. Nagyon fontos az a mód, ahogyan Krisztusról beszélünk, ahogyan elkísérjük az embereket, amíg fel nem teszik azokat a kérdéseket, amelyek megnyitják életüket a krisztusi üdvösség előtt. Ám Fülöp nem marad kívül, mert ő is vízbe lép a kérdezővel, ami azt mutatja, hogy ő is személyesen érintett a színen. Kész megosztani másokkal a saját gyengeségét és jelét adni, hogy ő éppúgy üdvösségre szorul. Másfelől pedig a már megkeresztelteknek is folyamatosan vissza kell térniük életük forrásához, hogy megújítsák életüket Krisztusban. A feltámadt Úr tanúi nem azok, akik minden választ birtokolnak, hanem akik megtanulták meghallgatni saját kérdéseiket és így alázattal minden nap újrakezdik a tanítványok útját, másokkal együtt viselve az élet terhét – hangsúlyozta a szónok.
4. Találkozás a másikkal
Ferenc fiatal korától érezte, hogy életét valami nagy dologért kell áldoznia. Így indul el 1219-ben az ötödik keresztes hadjárat idején, hogy éppen a keresztes sereg és a szultán serege közötti konfliktus tetőpontján találkozzon Malik al-Kamil szultánnal. Ferencet elfogják, bántalmazzák, de végül a szultán elé kerül, aki Celanói Tamás elbeszélése szerint Isten emberét ismerte fel benne, figyelmesen meghallgatta, és biztonságosan visszakísértette a keresztény táborba. Hogy értsük az eseményt? – kérdezte a kapucinus barát. Első pillantásra kevés dolog történik: a szultán nem tér meg, és Ferenc nem találja meg a keresett vértanúságot. Mégis, pontosan ebben a találkozásban történik valami fontos. Ferenc nem beszéddel jelenik meg, hanem sajátos módon mutatkozik be: egyszerűen, alázatosan, védtelenül. Éppen ez a hozzáállása ragadja meg a szultánt, aki egy embert lát, aki valóban azt éli, amiben hisz. Ferencben Krisztus szegénysége és alázata láthatóvá válik, s mivel nem támadják, ő is megnyílik, meghallgat és nagylelkűséget mutat. Ferenc nem tagadja meg saját hitét, hanem úgy közeledik a másikhoz, hogy az kifejezhesse emberségének legjavát. Damietta igazi „csodája” nem a szultán megtérése, hanem az, hogy egy háború közepette két ember megtalálta a módját, hogy valóban találkozzanak és békében elváljanak. Ferenc látható eredmények nélkül tér vissza, de mélyebb tudatossággal: az evangéliumot nem a győzelemért, hanem a találkozásért hirdetik.
5. Mindenkinek engedelmeskedni
Az egyiptomi út mély, csendes és maradandó benyomást tett Ferencre. A világ összes vezetőjének írt levelében arra kérte őket, hogy minden este nyilvánosan dicsérjék Istent, hogy minden ember egyesülhessen egymással. Kitűnik, hogy Ferenc a másokkal való találkozásban nemcsak azt látja, hogy adjunk, hanem hogy kapjunk is. Ebből a tudatosságból fakad a mások iránti radikális nyitottság, amelyet Ferenc beépített saját evangéliumi felfogásába és úgy szól, hogy „Isten szerelméért minden emberi teremtménynek alárendeltnek kell lennünk”, másképpen: legyünk „mindenkinek alárendeltje”. Ez a kifejezés félreérthető. Az evangélium és Ferenc értelmezése szerint az engedelmesség azt jelenti, hogy felismerjük, a másik nem meghódítandó, hanem egy élet, amellyel találkozni kell, amelyet tisztelni és befogadni kell. Ez a hozzáállás már önmagában véve is mélyen evangéliumi cselekedet. Ahogy nekünk a Filippiekhez írt levél himnusza mondja Krisztus önkiüresítéséről: „Hasonló lett az emberekhez… Megalázta magát és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,7-8). Isten nem erőltette magát az emberre, hanem helyet készített neki. Nem őrizte féltékenyen saját nagyságát: odaadta azt, hogy a másik befogadhassa és élhessen. Ez a szeretet formája. Mert minden teremtmény olyan, ha befogadják és nem kényszerítik, képes megengedni, hogy a benne rejlő jó előbukkanjon, amelyben rejtetten Krisztus misztériuma már jelen van – zárta harmadik nagyböjti elmélkedését után Roberto Pasolini kapucinus atya, a Pápa Ház szónoka.
