Pasolini atya nagyböjti beszéde: a bűn okozta változás és a radikális gyógyulás szükségessége

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán    

A bűn eltávolított önmagunktól, barázdát vont a sebzett valóságunk és a vágyaink között

A megtérés gyökeres fordulatot igényel, nem elég hozzá a magatartás megjavítása, inkább a legbenső érzékenység valódi megújulására van szükség, mert olyan mély nyomokat hagyott bennünk a bűn – indította második gondolatmenetét a szónok. A bűn eltávolított önmagunktól és érezzük a távolságot, a bűn mély barázdáját, ami aközött van, akik vagyunk, és akik szeretnénk lenni. Szent Pál saját tapasztalataként írt erről a Rómaiakhoz írt levelében: „Tudom, hogy nem azt teszem, amit szeretnék, a jót, hanem a rosszat teszem, amit nem akarok” (Róm 7,18). Ez nem egy megátalkodott bűnös szava, hanem azé, aki jóra vágyik, mégis akaratlanul rosszat tesz. Ezért a megtérés az egész életet igényli, mert a bűn sebe nem csak néhány rossz döntésből ered, hanem egész teremtettségünket érinti. Ennek a megértéséhez vissza kell mennünk a kezdeti bűnbeeséshez, ami nem pusztán csak egy vétkezés, hanem egy mélyreható átalakulás az Istennel szembeni engedetlenség. Az első ember még Isten válasza előtt megtapasztalja, hogy meztelen és félelmet érez, ezért is próbál elrejtőzni Isten elől.

A bűn „lebutított” mai értelmezése és ennek káros hatása   

A félelem és a szégyen a bűn első gyümölcsei. Nem kívülről fakadó büntetés, hanem az emberben bekövetkező változás. A bűnbeesés előtt a férfi és a nő meztelen volt, és nem érzett szégyent. A bűnbeesés után ez az egyensúly felbomlik, törés keletkezik Istennel, másokkal, sőt önmagával is. Az ember már nem érzi magát békében, hibásnak tartja magát, és gyanakvóan tekint másokra. Ezért jelenik meg a félelem és a szégyen. Ezek nem felszínes érzelmek, hanem egy súlyos betegség jelei: az ember szakadékot érez magában aközött, ami szeretne lenni, és aminek tapasztalja magát.

Ezt teszi a bűn. Nem Istentől vesz el valamit, hanem megváltoztat minket. Érzékenységünk kategóriái összezavarodnak: már nem ismerjük fel világosan, mi a jó, az igaz és a szép. És így elveszítjük önmagunkról alkotott képünket is, elfelejtve azt a nagyságot, amelyre hivatottak vagyunk. Ma olyan korban élünk, amikor a „bűn” fogalma szinte teljesen eltűnt a gondolkodásunkból. A köztudatban – de még az Egyház életében is – mindent törékenységként, sebként, korlátozásként, meghatározottságént értelmeznek. Amikor még mindig bűnről beszélünk, azt gyakran egy apró hibára vagy gyengeségre redukáljuk.

Ha a bűn csak hiba és zavar, elvész az emberi szabadság nagysága és az azzal járó felelősség

Van némi igazság ebben a nézőpontban. A spirituális hagyomány mindig is elismerte, hogy az emberi törékenység nem redukálható a rosszakaratra, és hogy az ítéletet irgalmassággal kell kísérni. A probléma akkor merül fel, amikor ez a megengedő szemlélet a teológiai nézőpont helyébe lép, és így felváltja azt, ahelyett, hogy integrálná. Ha minden bűn pusztán csak tünet, ha minden hiba működési zavar, akkor valami lényeges tűnhet el, mégpedig az emberi szabadság nagysága és az azzal járó felelősség. Ha minden választás és döntés csupán a történelmünk, a traumáink vagy körülményeink eredménye, akkor minden megmagyarázhatóvá, sőt végső soron igazolhatóvá válik. De ha ez a helyzet, a szabadság csupán illúzió, és az erkölcsi felelősség értelmét veszti.

A keresztény hit komolyan veszi a bűnt, hogy megőrizze és megerősítse az ember nagyságát

Pasolini atya itt egy paradoxonra mutatott rá. Ha az igazi rossz lehetősége már nem létezik, akkor az igazi jó lehetőségében sem hihetünk. Ha a bűn eltűnik, akkor még a szentség is elvont és felfoghatatlan sorssá válik. Ezért veszi a keresztény hit komolyan a bűnt. Nem azért, hogy vádolja az embert, hanem hogy megőrizze és megerősítse nagyságát. Hogy felismerje azt, hogy a választásai valóban számítanak, hogy a szabadsága valóságos, és hogy ezzel építheti vagy elpusztíthatja önmagát, másokat, a világot. Mindez segít annak felismerésében, hogy valóban nagy a sebünk, ami nem gyógyítható néhány kiigazítással, hanem mélyreható gyógyulást igényel.     

A megtérés egy igényes út, mert célja, hogy meggyógyítsa létezésünket azáltal, hogy segít helyreállítani kapcsolatunkat Istennel, Teremtőnkkel és Megváltónkkal. A kegyelem ajándéka, de a konkrét gesztusok és döntések ismétlésében ölt testet, amelyeket szabadságban és szeretetben kezdtünk megélni. Hatékonysága pontosan azon múlik, hogy képesek vagyunk-e ezeket a gesztusokat idővel megőrizni, még akkor is, ha fárasztóvá vagy ismétlődővé válnak. Nem gyümölcstelen erőfeszítés ez, hanem azok hűsége, akik már megérezték a megtapasztalt mozzanatok jelentését és értékét, és éppen ezért szabadon és örömmel gyakorolják azt.

Ferenc megtérésében ott rejlik Isten nagyságának a felfedezése   

Amikor Szent Ferenc a leprásokkal való találkozása után először érez magában valami igazat és szabadot, válasza nem a feladás vagy a lemondás, hanem a felismerés. És amikor a Porziuncola kis templomában meghallja az evangéliumot – add el mindenedet – akkor megérti, hogy Isten Igéje nevén szólítja, örömteli kiáltással válaszol: „Ezt akarom, ezt kérem, ezt kívánom teljes szívemből!”

Ferenc azért kezd bűnbánatot gyakorolni, mert Krisztussal való találkozásában végre újra felfedezi önmagát: az új ember képét, aki Pál szavaival „Isten szerint igazságban és igazi szentségben lett teremtve” (Ef 4,24), felfedezi tehát azt a képet, amelyet a bűn ugyan elhomályosított, de amit a kegyelem mégis napvilágra hozott – zárta a bűn titkáról szóló elmélkedését Roberto Pasolini atya, a Pápai Ház szónoka.