Ne az érveinkkel, hanem a szeretetünkkel győzzük meg a vétkest – A Pápai Ház szónoka

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

Jobban szeretni

Annak a felismerése, hogy Káin esetleg bennünk lakozik, nem az út vége, hanem a kezdete. Káin elutasítja, nem éli a testvériséget, mert az neki kihívás. A mi hétköznapi „káinságaink” kifinomult formában jelennek meg: beszűkítjük a másik életterét, figyelmen kívül hagyjuk, jelentéktelenné tesszük. A kapucinus szónok Szent Ferenc egyik leveléből idézett, aki egy megfáradt és elkeseredett szerzeteselöljárót buzdít a ferences rend gyors növekedése miatt támadt nehézségek kezelésére. Ferenc meglepő módon azt ajánlja, hogy ezt a küzdelmet tekintse olyan helynek, ahol igazán követheti Krisztust és így a még az akadályokban és a sérelmekben is lássa meg a kegyelem lehetőségeit: „Akik akadályoznak abban, hogy szeresd az Úr Istent, tekintse kegyelemnek. Szeresd azokat, akik így tesznek veled, ne követelj tőlük semmit, csak azt, amit az Úr ad neked. Épp ebben szeresd őket, és ne várd el tőlük, hogy jobb keresztények legyenek!”

Ilyen módon a testvériség már nem elviselendő probléma, hanem az a hely, ahol lelki életünk igazolást nyerhet. „Ha egy vétkes testvéred a szemedbe néz, ne távozzon úgy, hogy ne érezze a megbocsátásod!”. Amint az aggódó elöljárónak akadály volt, Ferenc számára az Istennel találkozás legigazibb helyévé válik. Ezek nem balesetek az útjainkon, hanem ösvények, amin keresztül megismerjük az evangélium logikáját. Példaként idézi a kapucinus szónok Pál apostol Filemonhoz írt levelét, akinek Onezimusz nevű rabszolgája – ami azt jelenti, hogy hasznos – megszökött tőle. Onezimusz a fogoly Pálhoz menekül, aki Krisztushoz téríti, megkereszteli, majd visszaküldi volt gazdájához, de immár nem rabszolgaként, hanem tényleg hasznos, sőt szeretett testvérként. Meglepő Pál apostol döntése, mert ő nem kötelezi a gazdát rabszolgája felszabadítására, hanem a döntést Filemonra bízza. Szívbemarkolóan szép a nagy apostol szava: „Fiamért, Onezimuszért könyörgök, kinek bilincseimben adtam életet. Egykor haszontalan volt számodra, most azonban számodra is, számomra is hasznos. Visszaküldöm őt, mint saját szívemet. Szívesen magamnál tartottam volna, hogy helyetted szolgáljon nekem az evangéliumért viselt bilincseimben. Jóváhagyásod nélkül azonban semmit sem akartam tenni, hogy jótéteményed ne kényszerből, hanem önként történjék. Hiszen talán éppen ezért távozott el tőled egy időre, hogy visszakapjad mindörökre. Már nem, mint rabszolgát, hanem mint valami jobbat: mint szeretett testvért”. (Filem 10-16). Az ősegyháznak ez a példája a kapcsolatok megújításával a keresztény testvériséget ápolja. Amikor a kapcsolatok megromlanak, esetleg megszakadnak és a közösség megsérül, akkor az evangélium elsősorban nem a jogok védelmét javasolja, hanem a legjobb és mindig lehetséges jó keresését: azt a jót, amely lehetővé teszi számunkra, hogy a másikban már ne ellenséget vagy adóst, hanem az Úr által szeretett testvért ismerjünk fel. Ez lenne a kereszténység lényege.

A halálból az életre vezető húsvéti élet helye a testvériség   

De vajon lehet-e így jobban szeretni? – tette fel a kérdést a szónok. Sokszor a látszat szintjén jól mennek a dolgok, családban és szerzetesközösségben, ám sejtjük, hogy a külső nyugalom mögött nincsenek mindig igazi és mély kapcsolatok. Az idő múlásával sok minden rossz dolog felhalmozódhat a szívünkben, sértő szavak, elhamarkodott ítéletek, bántó tekintetek, melyek teherré válnak. Szent Ferenc kéri, hogy ne maradjunk ezen a törékeny talajon és próbáljuk meg újrakezdeni. Kapcsolataink ugyanis a szabadság kötelékén alapulnak, nem a szimpátián vagy a rokonszenven, hanem Isten választásán, aki arra hívott minket, hogy testvérként éljünk együtt az Egyházban. A „lelki” testvéreknek jobban kell szeretniük egymást, mint a csak vérségi kapcsolatok közösségének. Ehhez nagy bátorság kell, hogy a kapcsolatok felszínén túllépjünk, szembenézve a konfliktusokkal. Ez csak akkor lehetséges, ha tudjuk, miből ered a kapcsolatunk. Ezt maga Jézus magyarázza meg a Márk evangélium egyik apró mozzanatában, amikor az övéi, köztük az anyja is keresik őt, akit éppen sűrűn körülvesznek a hallgatói. Rájuk mutatva hangzik a válasza: „Íme, az én anyám és testvéreim! Mert aki Isten akaratát teljesíti, az az én testvérem, nővérem és anyám” (Mk 3,35). Ez nem a természetes család elutasítása, mert Jézus valami mélyebbet tár fel: létezik egy kötelék, amely erősebb a vérséginél, stabilabb a rokonságoknál, hitelesebb a szimpátiánknál. Ez a kötelék az Atya akaratának közös cselekvéséből születik. A lényeg nem a születés, a származás, a jellem, hanem a közös választás: Isten szavára hallgatva élni. Jézus így új alapra helyezi a családot, melyben döntő a vele való kapcsolat és az ő szavára figyelés. Mindennek nagyon is konkrét következményei vannak az Egyház életére nézve. Egy keresztény közösség – egy szerzetesi testvériség, egy plébánia – elsősorban nem rokoni vagy közös eszmei alapon kiválasztott emberi társulás. Ellenben olyan gyülekezet, amelyet Isten szava hív egybe és ez megelőz mindent, egyúttal pedig lehetővé teszi az együttlétünket. Ezért a testvériséget nem mi építjük fel, hanem ajándékként odafentről kapjuk – összegezte a Pápai Ház szónoka.

Pontosan ezért kell táplálni és védeni, mindig visszatérve a Lélek forrásához és a Krisztussal való élő kapcsolathoz. Amikor ez a forrás elhomályosul, amikor az ima rutinná válik, amikor az Ige már nem érint meg minket, amikor a szentségeket anélkül ünnepeljük, hogy a szívünk is részt venne bennük, még a testvéri kötelékek is lassan elhalványulnak. A formák megmaradnak, de a lényeg gyengül vagy elveszik. Az igazi élet nem építhető újjá kapcsolati technikákkal vagy a jószándékú erőfeszítéssel. Csak úgy fedezhető fel újra, ha visszatérünk, hogy Krisztus tekintete elérjen minket.

János apostol első levelének egy mély mondata segít minket ennek megértésében: „Abból tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe, hogy szeretjük testvéreinket” (1Jn 3,14). Nem azt mondja, hogy azért szeretjük testvéreinket, mert átmentünk a halálból az életbe, mintha az új élet automatikusan létrehozná ezt a fajta szeretetet. Szinte az ellenkezőjét állítja: éppen a testvéreink szeretetében ellenőrizhetjük, hogy Krisztus húsvétja valóban munkálkodik-e bennünk. A megtapasztalt testvériség így válik azzá a hellyé, ahol a keresztség megmutatja, hogy valóban gyümölcsöt terem-e.

Éljünk mindig az örök élet távlatában

Utolsó nagy gondolatmenetében Pasolini atya azt tanácsolta, hogy éljünk mindig az örök élet távlatában. Húsvét adja a testvéri kapcsolataink próbáját: ahogyan testvéreinkkel bánunk, meghatározza, hogy valóban átmentünk-e a halálból az életbe. Gyakran úgy képzeljük el a Krisztusban való életünk feltámadását, mint egy olyan eseményt, amely csak a jövőre vonatkozik. Valójában már most megkezdődik, és abban ölt testet, ahogyan a kapcsolatainkat megéljük és megtanulunk szeretni. Mi is sokszor hajlamosak vagyunk akadálynak tekinteni azt a testvért, aki megbánt vagy kihívást jelent számunkra, aki távol áll a gondolkodásmódunktól, odáig menően, hogy szinte ellenségként érzékeljük. Ferenc azonban megfordítja a nézőpontot: maga a személy válhat azzá a ponttá, amelyen keresztül Isten megnyit minket az örök életre. Ez a meglátás alaposan felforgatja természetes gondolkodásmódunkat, mert mi azt hisszük, hogy az Istenhez vezető út elsősorban a másokért tett jótól függ. Ferenc azonban arra hív minket, hogy másképp lássuk a dolgokat: néha a megtérésünk éppen abból fakad, amit mások tesznek velünk, még akkor is, ha megbántanak vagy próbára tesznek minket. A testvéri élet nem csak jótettekből áll, hanem félreértésekből, sebekből és küzdelmekből is. Valójában az örök élethez való hozzáférés legjobb lehetőségei éppen akkor találhatók meg, amikor megsebesülünk: ezekben a pillanatokban lemondhatunk az erőszakról, és helyette a megbocsátás útját választhatjuk, hagyva, hogy Isten szeretete megnyilvánuljon és beteljesedjen bennünk. Ez jelentősen kiszélesíti a látókörünket. A mindennapi életben a testvériség kihívásai terhesek lehetnek. Éppen ezért soha nem szabad szem elől téveszteni az örök élet távlatát, mert akkor bizonyos kihívások teljesen elfogadhatatlanná válnak.

A testvériség témája nemcsak az Egyház életét érinti, hanem az emberiség legmélyebb vágyát is. Minden korban és kultúrában az emberek az emberek közötti végre megbékélt együttélésről álmodtak. Ez a vágyakozás áthatja a népeket, a nyelveken, kultúrákon és vallási hagyományokon túl. Mi, akik hívők vagyunk Isten Fiában, aki testté lett, egyszerű és alázatos meggyőződéssel valljuk, hogy az egyetemes testvériség csak akkor válik lehetségessé, ha az ember újra felfedezi nyitottságát a transzcendensre – zárta második nagyböjti beszédét Roberto Pasolini kapucinus atya.