Az alázat és a szegénység együttes útja Szent Ferenc életében – Nagyböjti prédikáció

P. Vértesaljai László – Vatikán

„Minden szerzetes törekedjen arra, hogy kövesse a mi Urunk Jézus Krisztus alázatosságát és szegénységét”

Szent Ferencet mindenki a radikális szegénységéről ismeri, de többnyire kevésbé látják, hogy nála a szegénység iránti szeretete mindig együtt jár az alázat iránti mély tiszteletével. A „meg nem erősített Regulájában” írja: „Minden szerzetes törekedjen arra, hogy kövesse a mi Urunk Jézus Krisztus alázatosságát és szegénységét” (9. fej). Az Erények dicséretben pedig így szól: „Úrnőnk, Szent Szegénység, az Úr mentsen meg téged testvéred, a Szent Alázat által”, majd elmagyarázza a két erény együttműködését az ember megtisztításában: „A szent szegénység megszégyeníti a kapzsiságot, a fösvénységet és evilág aggodalmait. A szent alázat pedig megszégyeníti a büszkeséget és minden embert, aki a világban van.”

Az alázat egy olyan út, amelyet minden megkeresztelt embernek követnie kell

Ferenc számára a szegénység és az alázatosság soha nem választható el egymástól, mert közvetlenül a megtestesülés misztériumából fakadnak. Az Eucharisztia misztériumáról elmélkedő, a teljes rendhez írt levelében így kiált fel: „Ó, fenséges alázat! Ó, alázatos fenség, hogy a világegyetem Ura, Isten és Isten Fia, annyira megalázkodik, hogy üdvösségünkért a Kenyér csekély külseje alá rejtőzik”. És miután átélte a Verna-hegyen a stigmákat, Istenhez fordul, mondván: „Te vagy az alázat”. Ferenc számára a szegény és alázatos Krisztus nem csupán egy újabb áhítatos kép, hanem annak az Istennek a legpontosabb neve, akit örök Igéjének Megtestesülése és Húsvétja kinyilatkoztatott. A szegénységben és az alázatban ismeri fel Isten vonásait, akinek megtapasztalására az ember hivatott, mert az Ő képére és hasonlatosságára teremtetett. Ha a szegénység, abban a radikális formában, ahogyan Ferenc élte, csak azokat érinti, akik erre a hivatásra hivatottak, akkor az alázat egy olyan út, amelyet minden megkeresztelt embernek követnie kell, ha teljes mértékben be akarja fogadni a Krisztusban való élet kegyelmét.

Alázatos az, aki a földből származik, aki a földhöz tartozik, aki soha nem felejti el, hogy ő maga is föld

A humilitas szó eredeti jelentését tisztázta a szónok: A latin humilitas a humusz, azaz föld szóval áll rokonságban. Az alázatos az, aki a földből származik, aki a földhöz tartozik, aki soha nem felejti el, hogy ő maga is föld. A nagyböjt kezdetét jelentő hamvazkodás gesztusa is erre utal: „Emlékezz ember, porból lettél, porrá leszel”, de ez nem szomorúság vagy önmegvetés, hanem az igazsághoz való visszatérés. Az Egyház ilyen módon ad vissza minket leghitelesebben önmagunknak. A klasszikus világban ezt a fogalmat negatív értelmezték, mint ami jelentéktelen, nyomorúságos, szolgai. Még a keresztény lelkiségben is sokszor eltorzult az értelme, s így az önmegvetés gyakorlásává redukálódott. De a keresztény alázatnak semmi köze ezekhez a hamisítványokhoz. A hagyomány ezt kristálytisztán megmutatta: az alázat nem olyan egy erény, amelyet akaraterővel lehet elsajátítani, sokkal inkább a Lélek ajándéka, még mielőtt aszkétikus gyakorlat lenne. Jézus ezt olyannyira jól tudta, hogy követésének feltételévé tette: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű” (Mt 11,29). Nem azt mondja: Tanuljatok tőlem csodákat tenni, vagy halottakat feltámasztani. Egyszerűen csak azt mondja: Ezzel az egyetlen szóval foglalta össze egész létezését a világban.

Szent Ágoston: „Az igazság útja ez: az első az alázat, a második az alázat, a harmadik az alázat

Az egyházatyák radikális következtetést vontak le ebből: az alázat megélése nem azt jelenti, hogy valamit hozzáadunk a normális keresztény élethez, hanem azt, hogy alaposan megértjük azt az evangélium fényében. Az alázatos ember egyszerűen a keresztény. Szent Ágoston írja: „Az igazság útja ez: az első az alázat, a második az alázat, a harmadik az alázat; és valahányszor kérdeztetek engem, mindig így válaszoltam nektek”. Az alázat nem szegényíti el az ember, hanem visszaadja önmagának. Nem kisebbíti, hanem visszaadja igazi nagyságát. Ezért kapcsolódik olyan szorosan a megtéréshez. Az eredendő bűn pontosan az alázat elutasításából fakad: abból, hogy nem fogadjuk el magunkat emberi lényként, végesnek és Istentől függőnek. A megtérést tehát nem lehet másként értelmezni, mint az alázathoz való visszatérést – hangsúlyozta első nagyböjti beszédében Roberto Pasolini atya, a Pápai Ház szónoka.