Mamika száz éves… - Vértesaljai László köszönti 100 éves Édesanyját
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
Első gyermeke volt szüleinek, így aztán féltő szeretettel és még annál is nagyobb aggodalommal várták a budapesti Bakáts téri Szent Ferenc templom mögött húzódó patinás Bábaképző Intézetben. Olyan formás kis baba volt, hogy születése után pár nap múlva édesanyja nagy szomorúságára – és persze büszkeségére is – többször elvették tőle, hogy a bábaképző oktatásain bemutassák, mint egy minta-újszülöttet.
A gondviselő Istentől valóban megkapta a legnagyobb ajándékot, derék jó szüleit, Apikát és Anyikát, akiktől tiszta keresztény hitet, becsületes emberséget és forró hazaszeretet örökölt, öccsével, Bandival együtt.
Igen, egy éve vettünk búcsút testétől és adtunk hálát érte, egész életéért. Szép ünnepként él tovább bennünk Testvérekben a hálaadás és a végső mozzanat, ahogy a temetőben Férje, Édesapánk mellé került, mint egykor hitvesi ágyba. Az azóta eltelt évről szeretnék szólni…
Az időt, ezt az Élet-folyamot ugyanis nem csak mi írjuk, hanem Aki megváltotta azt a hiábavalóságtól. Így rejtette bele ebbe az esztendőbe az Idők Ura, az Alfa és Omega azt az ajándékot, ami élet az élet után, s ami oly’ valóságos, mint a Bábaképző egykori csodababája.
Köszönöm, Neked, Uram, hogy engedted, de inkább akartad, hogy Rád hagyatkozzak azokban a napokban, egészen a hírvételtől kezdve, hogy „Mamika gyengén van”. Köszönöm a hazaút kegyelmét, ahogy a fiú szeretetéből kioldottad a félelmet és meghagytad azt a bizalmat, ami Édesanyám szó-szerinti testamentuma, melyet Édesapja kopjafájára íratott az antaltelepi kápolna udvarában: Bízott Istenben.
Az az egy év a visszaindulással kezdődött, ahogy a szent búcsúvételek után korán reggel útnak indultam Róma felé. Emlékszem, már bepakoltam a kocsiba mindent, de még ügyetlenül tébláboltam az üres lakás előszobájában, mint aki nem találja a helyét. Így is volt! Már elköszöntem a hálószobájától, megpusziltam az ágyát, ahol utoljára átölelhettem. A konyhában azonban szelíden felötlött egy kedves közös emlékünk, ami visszaoldott az idő-folyam hetvenes éveibe, amikor kispapként nyaranta kora reggelenként a frissen rámszabott gyönyörű fekete reverendámban a templomba indultam és a szentmiséről visszatérve Mama magára kérte az áldást. Mindig kész reggelivel várt, közben a háttérben csendesen szólt a Konzert am Morgen, a Bécsi Rádió reggeli kamarazenéje, a legtöbbször Mozart és Haydn muzsikájával. Igen, éppen Joseph Haydnra gondoltam, akinek szülőházába, a burgenlandi Rohrau falujába elzarándokoltam és ott olvastam, hogy a bécsi tanulmányaiból sok év után hazatérő fiú, mielőtt átlépte volna apja-anyja házának küszönét, lehajolt és megcsókolta azt. Ez akkor mélyen megrendített, most pedig arra indított, hogy tegyek hasonlóképpen. Igen, ott, ahol 1982. július 11-én, a papszentelés utáni primíciás elsőmisém előtt, arra a küszöbre térdelve, a Mama megáldott az Anya és Apa áldásával, ugyanoda térdeltem és megcsókoltam a küszöböt. És Mama látta ezt, csillogó szemmel látta ezt..., majd elindultam, kezemben a volán mellett rózsafüzérrel…
Rómában aztán a Mamával szokásos esti telefonbeszélgetésünket felváltotta a Testvérek felhívása, eleinte naponta, ami aztán rendszeres rendes medrébe talált – mindmáig. S amit most akarok mondani, a legnehezebb, mert valójában mindennapos és eseménytelen, mint egy családban a hétköznapi érintkezés. De a lényeg, a csoda éppen abban rejlik, hogy a Mama nem lett múlt idő, hanem jelenvalóság maradt, akit reggel – ha felkelek – éppoly jókedvűen köszöntök, mint, amikor együtt voltunk nyaranta. De elkísér a Rádióba is, ahol rám-köszön a 80 évesen készült fotó friss mosolyával, vásárhelyi asztaldíszével és rábaközi életfájával. Ennek egy éve immár és nem fakul a kép, nem csilingel kevésbé a hangja. Ehhez nem kell akarat, sem döntés, jön ez magától, és éppen ettől ajándék, amit hálásan köszönök. Ha kérdenek, szólok róla és igen, nagyon is erősít, hogy ez egyáltalán nem ritka, sokan teljesen hasonlóan élik meg.
És kapok jeleket, szelíd tapintatos jeleket, melyek nekem beszédesek és színesek. Ilyen volt a Transitusára nyílt rózsa, melyet meg is osztottam veletek. December 19-ről 20-ára virradó reggel találtam rá a Kiskertemben a Jézus Szíve szobor mellett. Pár napig a szobámban tartottam, aztán a Rádióba került az asztalomra.
Ma január 4-e van, 16 nap telt el és a rózsa nem hervad, igaz vissza-visszametszem és gyakran kap tiszta vizet, de friss maradt és ennek együtt örülünk. Mondtam is neki ma: Nézd csak, friss rózsa a kertünkből, születésnapodra!”. Gyakorta, egyszer-kétszer-többször naponta úgy kiszökken belőlem a szó, hogy „Mama”, mint ahogy a kicsigyerek szólongatja az Anyját. Hogy ez jó-e így? – időnként megkérdem magamtól. A választ a Gondviselés adja: Miért, hát Uradat, Istenedet hogyan találod, nemde rendszeresen szólongatva? És a Szűzanyát…? Mondom Nektek, nekem ez nemcsak helyénvaló, hanem az élet rendje, és lám, éppúgy az élet utáni élet rendje is! Köszönöm, Uram!
