Türelem - Sajgó Balázs atya elmélkedése az évközi 16. vasárnapra

Amikor a búza és a konkolyról szóló példázatot hallom, hajlamos vagyok rögtön azokra az emberekre gondolni, akik egy ideje, vagy régóta, vagy nagyon ritkán gyakorolják hitüket. Vagy egyáltalán nem gyakorolják!

E példázat hallatán hajlamos vagyok ugyanakkor arra is gondolni, hogy akik nincsenek velem, ellenem vannak. Sokszor még addig is eljuthatok, mint az apostolok egykor, akik a szamariaiakra le akarták hívni az istennyilát, mert nem fogadták be Jézust.

Amikor ilyen vagy hasonló gondolatok uralkodnak el rajtam, abból indulok ki, hogy én a búza vagyok, a másik meg a konkoly – tehát a másikat, még akkor is, ha igazam van! – rossznak ítélem meg, elítélem őt. Ez az a pillanat, amikor kiderül: ha magamat egyértelműen a jók közé sorolom, mert gyakorlom vallásomat, máris kimondtam magam fölött az ítéletet: a búza bizony nem én vagyok…

A példabeszédben a konkoly parazita, kártékony és ártalmas növény. Megnehezíti a búza fejlődését. Amikor én ítélkezem a másik fölött, rossznak ítélem meg őt, sőt: azt akarom, hogy a Gazda „idő előtt” kiszedje a rosszat, akkor bennem milyen lelkület van? Biztos, hogy nem a türelem lelkülete.

Lehet, hogy megtértem és jobb emberré váltam. Fontos itt Szent Pál apostol kijelentését szem előtt tartani: „aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék” (1 Kor 10, 12). Bizony volt idő az én életemben is, sőt most is vannak időszakok, amikor nem vagyok ártatlan, amikor Isten engem is kigyomlálhatna mezőjéből „idő előtt”! Ezért veszélyes az, ha elhamarkodottan döntöm el, hogy ki van a jó és a rossz oldalon.

Amikor a búza és konkolyról szóló példázatot olvasom, két gondolat merül fel bennem:

Az első gondolat az, hogy ez a mező bennem van: Isten ugyanis jónak teremtett. Belső világom ez a mező, ahol jelen van a búza is és megjelenik a konkoly is. Vannak időszakok, amikor könnyebb jónak lenni, de vannak bizony olyan periódusok is, amikor nehéz elviselni saját magamat, konkoly voltomat.

Isten akkor is elvisel, amikor én kevésbé viselem el magamat. Ő ugyanis egészben lát, minden egyén életét folyamatban látja és látja a lehetőséget is, hogy képes vagyok Vele jobbá válni.

Istennel élhetek isteni életet, de Nélküle nem. Ha Isten életét tudatosítom rendszeresen magamban, akkor a búza életét élem, amiben az is benne van, hogy látom magamban is és környezetemben is, de türelmes vagyok magammal és másokkal is. Ha ezt az életmódot gyakorlom, akkor olyasmit kezdek megtapasztalni, amit nem is hittem volna: ez a belső mező, ez a belső világ kezd hatni kifelé és mint a kovász vagy a mustármag, elkezd növekedni és lassan, de biztosan megváltoztatja a világot: a belső és külső világot egyaránt.

Ebből következik a második gondolat:

Az egyház – mint közösség – egyszerre áll bűnös és kevésbé bűnös tagokból. Ezért nem bántja Isten a rosszat, csak megengedi és türelmes marad, időt ad és enged, mert látja azt a lehetőséget, amit én nem látok magamban sem, másokban sem.

Ő búzát teremtett, a maga képét teremtette az emberbe.

Istennek türelmét csodáljam meg újra meg újra, Aki mindig arra int, hogy várjak a végső aratásig.

Ha Isten nem olyan, amilyen, mi lett volna a keresztényüldöző Saullal, aki aztán Pál apostol lesz – a szeretet hírnöke. Vagy a hosszú időn át erkölcstelenül élő Ágostonnal, aki népének bölcs tanítójává válik.

S ha magamba tekintek őszintén, tudom: én is ugyanúgy rászorulok Isten türelmére.

Egyszer egy házsártos személy fordult plébánosához és megkérdezte: - Bízhatok-e abban, hogy a mennyországban mindazokkal találkozni fogok, akikkel szeretnék? -   Azokkal is fog találkozni, akikkel nem szeretne – válaszolta a pap.

Lehet a konkolyból búza? Kutyából lehet szalonna? Mi azt mondjuk, hogy nem.

Isten azt mondja, igen – mert Ővele minden lehetséges. Csak együtt kell müködnöm vele, mert a másokkal való Istenre alapozott együttjárás többet ér, mint bármilyen egyéni siker.

Nekem melyik a fontosabb?