Áttörés: Sajgó Balázs atya elmélkedése az évközi 18. vasárnapra

A tyúk és a disznó sétálnak az utcán és meglátnak néhány szegény gyermeket, akiken látszik, hogy régóta nem ettek semmit. A tyúk megszánja őket és azt mondja a disznónak: – Van egy ötletem! Mi lenne, ha adnánk ezeknek a gyermekeknek reggelire finom sonkás tojást? A disznó elgondolkodik a tyúk javaslatán, majd ezt mondja: – Nos, ez neked nem jelentene nagy áldozatot, de tőlem teljes áldozatot, önátadást kíván!

Vágyom Istenre, gondolok Rá a bajban, jobban eszembe jut a nehézségek és szenvedések közepette, szívesen adok Neki a „tojásaimból”, de önmagamat odaadni, feláldozni, átadni Őneki – az túlságosan soknak érzem.

Önmagam feláldozása, odaadása nélkül azonban nem történik meg a csoda sem, az Istennel való találkozás sem, istenélmény sem. Önátadás nélkül nem lehet részem istenélményben, ugyanis, ha én átadom magam Neki, akkor tud eltölteni Szentlelkével, Önmagával.

Pontosabban fogalmazva: Ő mindig akarja adni magát nekem, de addig nem tudja teljesen ezt megtenni, amíg én sem teszem meg teljesen. Önátadás nélkül nem találkozhatom igazán Ővele.

Odaadni mindazt, amim van. Másképp nem lesz rajta áldás.

Az apostoloknak is oda kellett adniuk azt a keveset, amijük volt és azt teljesen!

Egyik pap barátom mesélte egy idős bácsi vallomását: én szeretem az Istent, csak azt nem szeretném, hogy bele is szóljon az életembe. Erre a pap azt mondta neki: akkor ez olyan, mintha valaki azt mondaná: szeretem az orvost, csak ne akarjon megvizsgálni. A bácsi elnevette magát, aztán hozzátette: na jó, akkor lehet, hogy mégsem szeretem eléggé.

Mennyire igaz! Sokszor szeretem az Istent, amíg nem kell dönteni, amíg nem kell változtatni, amíg nem kér semmit.

Jézus is teljesen adja magát. Elvonul és teljesen adja idejét Atyjának. Nagyon sokszor elvonul és amikor újra találkozik az emberekkel, akkor teljesen odaadja magát nekik. Istent adja magából, ezért hiteles.

Amikor látja a tömeget, megsajnálja őket és rendelkezésükre áll. Egészen. Nem félig és nem vonakodva.

Ezt kéri tanítványaitól is, hogy ők is segítsenek a csodában. Az ő közreműködésük is szükséges.

Istennek szüksége van a kezeimre, hogy azokon keresztül adjon másoknak. Istennek szüksége van lábaimra, hogy eljusson azokhoz, akik áhítozzák az Ő szeretetét. Istennek szüksége van odaadásomra ahhoz, hogy mások is megtapasztalják gondviselését.

Sokszor hallom: rábízom Istenre ügyemet és Ő majd elintézi. Nem hiszem, hogy ez így teljesen helyes. Rábízom magam – ez rendben van, de azért bízom Őrá magam, hogy el tudjam végezni az Ő munkáját. Nélkülem nem akar cselekedni: közreműködésemet kéri. S amikor én odaadom azt az öt kenyeret és két halat – azt a keveset, amim van, akkor Ő arra adja áldását és megsokszorozódik.

„Pihentében is megad minden áldást annak az Úr, akit szeret” (126. Zsoltár) – mondja a zsoltáros. S ez mindig így van: ha Őnélküle kínlódom, akkor nemcsak elfáradok és belefáradok az életbe, hanem elveszítem mindennek értelmét is. Ha Vele teszem, akkor könnyedén szárnyalok majd.

A verebek repdesése és a sasok szárnyalása között igen nagy a különbség. A verebek nem repülnek nagy távot, a sasok ellenben ráhagyatkoznak az áramlatra és messzebb haladnak. Így kellene lennie keresztény életemben is: hagyatkozzam a Szentlélek áramlatára és akkor megtörténik a csoda.

Az is megfigyelhető az evangéliumi részben, hogy a tanítványok együtt, közösen dolgoznak. Mindannyian kiveszik részüket a munkában.

Isten rajtam keresztül és velem akar dolgozni, de ebben nem vagyok egyedül, hanem ott vannak mások is. Nem vagyok egyedül az úton. Egységben nagyobb az erő.

Amikor az én részemet odaadom, megtörténik az áttörés.

Isten betör – persze nem erőszakkal – a világomba és megváltoztatja azt. Velem – és nem nélkülem.

Megengedem?