Ítélet: Sajgó Balázs atya elmélkedése Szentháromság vasárnapjára

Él egy kis mese a sündisznókról, akik nagyon fáznak a téli éjszakában. Összebújnak hát, hogy egymást melegítve védekezzenek a hideg ellen, de minél jobban összebújnak, annál jobban érzik egymást tüskéit, annál jobban szúrják egymást. Próbálnak hát távolodni. Csakhogy akkor ismét dideregnek.

Valahogy így van ez az emberrel is. Ha eltávolodik társaitól, minden kihűl körülötte, rideg lesz az élete. Ha közelít hozzájuk, némely szúrást, esetleg tüskét is el kell viselnie, de még mindig jobb szeretteink tüskés kedvét eltűrni, mint belefagyni az egyedüllétbe. Elvégre nekem is vannak tüskéim, amelyeket az engem szeretők kénytelenek eltűrni. S ha él bennem kis megértés és megengedem a szeretetet, e tüskepárbaj sosem okoz veszélyes sérüléseket.

Nem jó egyedül élni.

Az ember akkor él igazán, ha kapcsolatban él mással, másokkal. Szeretni egyedül nem lehet. Erről tanúskodik Szentháromság főünnepe is.

Másokkal jól együttélni is azonban csak akkor tudok, ha magamra és magamba engedem Isten végtelen szeretetét, amelyről János evangélista így fogalmaz: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen ” (Jn 3,16).

Valójában elkezdődött múlt van a görög, eredeti szövegben, amely nem ér véget. Ennek a szeretetnek túlcsordulásából lett a világ és folyamatosan újjáteremtődik az Atya és Fiú Szentlelke által, ha a Fiú példájára közreműködünk Ővele. Folyamatosan teremt, folyamatosan szeret, hiszen Ő maga is Szeretet-Közösség.

Miért küldte Fiát? Hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen…

Nagyon könnyen elbolondul, irányt téveszt az ember, ha kihagyja Istent az élete formálásából. Ez pedig szükségszerűen azt jelenti, hogy másokkal együtt imádkozik, másokkal együtt gyakorolja hitét, különben nagyon könnyen becsapják saját maga alkotta elméletei és a maga módján fog élni, elhiteti magával, hogy szereti az Istent, s közben azon csodálkozik, hogy miért nem boldog! Talán azért, mert elveszett és nem is tud róla. Ezért jó időnként felkeresni valakit, aki segít nekem, hogy visszatérjek. Olyasvalakit, akiről tudom, hogy kapcsolatban van Jézus Krisztussal. Olyasvalakit, aki beleérzi magát helyzetembe és Krisztushoz vezet, nem elvezet Tőle.

Keresztény az, aki kapcsolatban van Krisztussal.

S míg elmélkedésem kezdetén csak az emberi kapcsolatok szükségességére utaltam, most egyet továbblépek és azt mondom: akkor élek igazi életet, ha kapcsolatba tudok kerülni és kapcsolatba tudok maradni az élő Krisztussal. Ez pedig csak a Szentlélekben lehetséges, mert Őáltala és Őbenne ismerem meg igazán Krisztust, Aki elvezet az Atyához.

Talán furcsának tűnik, hogy János evangélista, amikor Istennek e nagy szeretét hirdeti, a következő sorokban, szinte ellentmondásként máris az ítéletről és kárhozatról beszél.

Felmerülhet a kérdés, lehetséges-e egyszerre mindkettő? Ítélet és kárhozat – egyszerre.

Nagyon is lehetséges, mert a felkínált és elutasított szeretet ítéletté válhat. Minden nagyszerűvel való találkozás egyben ítéletet is hordoz magában. Mégpedig a nagyszerűhöz való viszonyulásom mondja ki az ítéletet. Az, ahogyan viszonyulok, ahogy reagálok. Ez maga az ítélet.

Az egyik múzeum igazgatója egyszer személyesen vezetett végig egy ún. „fontos embert” azon a kiállítótermen, ahol a múzeum legértékesebb festményei voltak láthatóak. A látogató unottan végigballagott a képek előtt, éppen csak egy-egy pillantást vetve rájuk, s végül a kijárathoz érve ezt mondta: nos, nem sok gyönyörűségem telt ezekben a mázolmányokban.

Az igazgató szerényen csak ennyit mondott neki: engedje meg uram, hogy emlékeztessem, ezek a festmények évszázadok kritikáját kibírták, s azért kerültek ide, a legféltettebb terembe. Ezek már nem kerülnek zsűri elé, hanem ezek a képek maguk a zsűri. Ők ítélkeznek a néző fölött. Véleményével saját maga fölött mondta ki az ítéletet…

Ugyanez érvényes Krisztussal való kapcsolatomra is. Aki Jézus lényével (életével – Igéjével) találkozva negatívan viszonyul Hozzá és taszítja őt Jézus lénye, az ítéletet mond önmaga felett. Nem Jézus ítélte el azt, hanem ő saját magát.

Isten mindig szereti az embert Jézusban – ezért küldi el Őt – de az ember nem mindig pozitívan viszonyul ehhez a szeretethez. Van, akit ez kimondottan taszít. Ha már jobban kezdtem szeretni a sötétséget, mint a világosságot, akkor „zavar” mindenki, aki Őrá emlékeztet.

Úgy van ez valahogy, ahogy a fiatal Alkibiadész, a züllött életű, de nagy tehetségű ember mondta Szókratésznek: „Gyűlöllek, Szókratész, mert valahányszor rád nézek vagy eszembe jutsz, mindig eszembe jut a saját mocskos életem.”

Vannak, akik Jézus lényével találkozva még többre vágynak, még közelebbi találkozásokra, még több fényre, még több világosságra – és vannak, akiket szinte indulatossá tesz és káromkodásra késztet Jézus lénye. Jézus mindig és mindenképpen leleplezi lelkünk alaphangját, hogy az sötétséggel vagy világossággal telített-e… Vagy így vagy úgy.

Egyszer mindenki kijózanodik. A világosság felragyog. Látni fogom magam teljesen Isten szeretetének fényében. S akkor még egyet dönthetek. Véglegesen.