Látá-sok(k): Sajgó Balázs atya elmélkedése Húsvétvasárnapra

Egy szerzetes meditál a barlangjában, s amikor kinyitja szemét, megdöbbenve látja, hogy egyik híres kolostor apátja áll előtte. Meg is kérdezi tőle, mit szeretne. Az apát ekkor elkezd mesélni: tudod, valamikor kolostorom volt a leghíresebb a nyugati földtekén, a cellák tele voltak fiatal jelentkezőkkel, emberek jöttek tanácsokért, imádkozni, s hogy lelkük szomját oltsák, de most már csak egy maroknyi szerzetes maradt, s azok is nehéz szívvel – nem eléggé lelkesen teszik szolgálatukat. Azt szeretném tudni, vajon a bűneink miatt került a kolostor ebbe az állapotba?

– Igen – válaszolja a szerzetes – a tudatlanság bűne miatt.

- Az meg miféle bűn? – kérdezi az apát.

- Valaki közületek a Messiás – igaz, leplezi – és ti ezt nem tudjátok – mondja a szerzetes, azzal becsukja szemét és tovább meditál.

Egész úton hazafelé gondolkodik az apát és szíve hevesen dobog attól a gondolattól, hogy a Messiás visszatért a földre, méghozzá a kolostorba.

Hogy lehet, hogy nem vette észre és ki lehet az? A szakács testvér? A sekrestyés testvér? A pénztáros? A perjel testvér? Nem, ő nem lehet, annak túl sok hibája van. Igaz, a szerzetes azt mondta, hogy a Messiás titkolja a kilétét. Lehet, hogy azokkal a hibákkal leplezi magát?

Ahogy visszatér a kolostorba, összehívja a szerzeteseket, s elmondja, mit hallott. Azok kételkedve néznek egymásra. A Messiás? Itt? Ez hihetetlen, hogy pontosan közöttünk van. De hát végül is leplezi magát. Akkor talán mégis velünk van? Egy valamiben biztosak voltak. Ha a Messiás leplezi a kilétét, akkor minden bizonnyal úgysem ismerik fel. Ezért mindenkivel tisztelettel és kedvesen bántak. – Sohasem tudhatod – gondolták magukban, amikor a másikkal volt dolguk –, talán ő az. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy a kolostor légköre megváltozott. Ismét jelentkezők tucatjai kérték felvételüket a rendbe, a templom pedig újból visszhangzott a szeretet lelkétől lángoló szerzetesek szent és örömteli zsolozsmájától.

A testvérek elkezdtek másként nézni egymásra.

Addig is testvérnek szólították egymást, de időközben lélekben már eltávolodtak egymástól. S ahogy másképp kezdtek tekinteni egymásra, keresni kezdték a másik emberben Krisztust, ezért újra testvérré váltak – ahogy kezdetben. Vagy, ahogy addig még sohasem.

A nézésben benne van a remény, hogy egyszer csak felismerem a másikban Krisztust. Meglátom Krisztust a másik emberben, s akkor az áttöréssel megszületik a látás, a húsvéti látás. Így vezet el a remény a hithez. A nézés a látáshoz. S ha ez az áttörés megtörténik, akkor feléled, feltámad a szeretet: a Krisztus iránti szeretet, mely az Atyához vezet. Akkor benne élek az Áramlatban, a Szentlélekben – s ez már a feltámadás tere.

Jézus egész élete a feltámadáshoz vezető út, amely a szenvedésen és a halálon vezet át. Amikor feltámad, akkor már az ún. pneumatikus – azaz Szentlélekkel átitatott – testében áttör minden falat, amely bennem van. Amikor akarja és amikor megértem erre a feltámadásra, akkor ez megtörténik és – bár még nem haltam meg fizikailag – egyre inkább meghalok régi énemnek, hogy a Krisztusi Énbe épüljek be. Akik pedig beépülnek a feltámadt Krisztusba a Szentlélek erejével, azok találkoznak s így Egy Házban élnek és megférnek együtt egymással – Krisztusért.

Szent János apostol és evangélista példája mutat rá arra, hogy milyen sokféle lehet a húsvéti „látás”. Mondhatnánk másképpen azt is, hogy a húsvéti hitnek sokféle fokozata van.

Mária Magdolna, Simon Péter és János is látott valamit. Különös, hogy mindhárom „látás” más-más görög szóval van lejegyezve az evangéliumban.

Mária „blepeinnel” látott, azaz nézett.

Péter „theoreinnel” (ebből származik a teória szó!) látott, azaz úgy látott, hogy volt némi elképzelése, de akadályozva volt látásában, mint az emmauszi tanítványok.

János „horaoval” látott. Ebből származik az orákulum szó. Ez azt jelenti: megérteni, túllátni, átélni a dolgokat. Belső szemmel látni.

Nagy látási különbségek, de Mária Magdolna látásától Péter apostol látásán keresztül eljuthatunk János apostol látásáig, hogy eljussunk már itt a földön egy olyan látásra, amely a húsvéti hit látása. Akkor már érteni fogom jobban, hogy nem a földön egykor élt Jézus látása számít, hanem a Feltámadt Krisztust meglátni, észrevenni…

A másikban, magamban – hogy megférjünk Egy Házban. Az egyházban.