Munkatársak: Sajgó Balázs atya elmélkedése az évközi 4. vasárnapra

A történet egy asszonyról szól, aki minden reggel vizet hord a kútról. Két korsó van a kezében. Az egyik szép, csillogó, hibátlan, a másik megrepedt. A megrepedt korsóból mindig kiszivárog a víznek fele, mire az asszony a házához ér.

A szebbik korsó büszke magára és átszól a másiknak: „Nézz rám! Tökéletes vagyok. Engem mindenki megcsodál.” A repedt korsó viszont szégyenkezik és egyik napon gazdájához fordul: – Bocsáss meg, én mindig csak kudarcot vallok. Soha nem tudok annyit hozni, mint a másik.

Az asszony rámosolyog és ennyit mond: – Észrevetted már, hogy az út mentén csak a te oldaladon nőnek virágok?

A repedt korsóból kifolyó víz életet adott a földnek. Ami gyöngének tűnt, az lett az áldás forrása.

Isten nem a csillogó vitrindarabokból építi az Ő országát. Nem a „világ bajnokaiból”, hanem a repedt korsókból.

Isten olyan embereket akar, akik rábízzák magukat és közreműködnek Vele Országának építésében. Akik nem a saját országukat építik, hanem arra figyelnek, hogy mit akar Isten velük és általuk művelni a világban. Akik tudják, hogy nem is annyira eszközök, tárgyak Isten kezében, hanem az Ő munkatársai. Akik, ha észreveszik értéktelenségüket, nem magukba fordulnak, hanem Isten felé és akkor megtapasztalják értékességüket még akkor is, ha már valami megrepedt életükben. Akik tudják, hogy nem önmagukban erősek és okosak, hanem engedik, hogy Isten bölcsessége, tudása és ereje menjen át rajtuk. Akik tudják, hogy nem azért kiválasztottak, mert erősek, hanem azért válnak erőssé, mert kiválasztottak. Akik tudják, hogy nem azért értékesek, mert sokat hordoznak korsójukban, hanem mert az Ő kezében vannak.

Ezért mondja Pál apostol: „Így senki sem dicsekedhet Isten előtt.” (1 Kor 1,29)

Ha dicsekszem, dicsekedjek azzal, hogy Krisztus a bölcsességem, amikor nem értem az életet, a megszentelődésem, amikor koszos vagyok legbelül és a megváltásom, amikor végképp elveszettnek érzem magam. Isten ugyanis azt nézi, hogy hol tud élet fakadni a repedéseimen keresztül!

Ennek fényében érthetőbb talán a nyolc boldogmondás lényege is, amelyet egészében nézve lefordíthatok magamnak:

Lélekben szegény, aki lelkét teljesen Istennek adja át, mert ráébred arra, hogy minden más, amivel addig betöltötte, mulandó. Nem azt jelenti, hogy nem él a világ dolgaival, csak tudja, hogy mulandó! Ez egy alapállapot: nem birtoklok semmit, hanem ajándéknak tekintek mindent, s így a birtoklás helyett a létezés módját választom.

A szomorú nem a szomorúság érzése miatt boldog, hanem annak tudata miatt, hogy Isten vigasztalja meg őt és nem más! Boldog az az ember is, aki bűnei miatt szomorú, mert Isten megbocsátja azokat és lehetőséget ad mindig az újrakezdésre. Boldog az az ember is, aki mások bűnei miatt is szomorú, mert nem érzéketlen felebarátai iránt!

Boldog a szelíd, aki nem erőszakos és agresszív, mert tudja, hogy örökös és nem birtokos, hiszen benne él Isten ereje a Szentlélek által!

Boldog, aki éhezi és szomjazza az Igazságot, mert tudja, hogy ha Isten életét éli, akkor többé válik, hiszen Istent nem lehet birtokolni, csak befogadni és ezért tovább növekszik szomjúsága.

Boldog az irgalmas, mert megtapasztalja ugyan bűnös voltát, de ugyanakkor Isten irgalmát is, ezért felismeri, hogy neki is irgalmasnak kell lennie és meg kell bocsátania másoknak!

Boldog a tiszta szívű, mert – mivel egyre istenibb életet él – , ezért éhezi még jobban az Istent, még jobban vágyik Őrá és azért bocsát meg másoknak, mert a másikban is Istent látja – a bűnök ellenére is! Isten szemével kezd látni, Aki rávilágít a bűnökre, átvilágít rajtuk és szétoszlat minden homályt!

Boldog, aki békességben él, mert egyre inkább benne él az Isten békéje, és ezt továbbadja! Nem a világ békéje ez, hanem Isten békéje, amely a szeretet melletti elkötelezettség eredménye!

Boldog, akit üldöznek az igazságért, mert tudja, hogy a világosságot választotta, s ez nem tetszik a sötétségnek, tehát mindenképpen üldöztetésben lesz része!

A boldogságok végső soron Istenről szólnak, Aki folyamatosan hív és szólít, megérint különféle módokon és eltölt Önmagával! A boldogságok nem parancsok (tiltások és felszólítások!), hanem lehetőségek és különféle módok, ahogyan befogadhatjuk Őt.

Ha kitárom lelkem, hogy Isten töltse be;

Ha szomorúságaimban is Feléje fordulok;

Ha erejével betölt és szelíddé tesz;

Ha mindig jobban éhezem és vágyom Őt – AKI ÚT, IGAZSÁG ÉS ÉLET;

Ha irgalmas vagyok, ahogy Ő is velem;

Ha beköltözik szívembe és tiszta szívűvé tesz;

Ha békéje bennem van és azt sugárzom mások felé;

És ha az Ő nevéért üldöznek is… AKKOR BOLDOG VAGYOK!

Ha kitartok hűségben, akkor Ő megtart boldogságban!

Van ennél jobb?