Jézus mélységes megrendüléséről – Vértesaljai László nagykeddi elmélkedése

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

Jézus megmossa tanítványai lábát. A nagy és átfogó összefüggésekre fogékony János evangélista eközben egyszerre tud figyelmes lenni a legapróbb részletekre is. A nagy összefüggés időbeli: „Húsvét ünnepe előtt történt: Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor a világból vissza kell térnie az Atyához, mivel szerette övéit, akik a világban maradtak, mindvégig szerette őket” (Jn 13,1). Ez az az óra, amiről Kánában nyilvános működése kezdetén szólott: „Még nem jött el az én órám” (Jn 2,4). Az apró részletre figyelés pedig abban áll, hogy Jézus fölkel a vacsora-közösségből, leveszi felsőruháját, kendőt köt maga elé, vizet önt egy mosdótálba és lehajolva mosni kezdi tanítványai lábát, majd megtörli a derekára kötött kendővel. „Az ördög ekkor már fölébresztette az áruló Júdásnak, Simon fiának szívében a gondolatot, hogy elárulja őt” (Jn 13,2). Ő „mégis” megmossa a lábaikat. Valamennyiét. El tudom képzelni, milyen súlyos csend nehezedik rájuk. Hallani a vízcseppek csörömpölő zaját. Vajon mire gondolhatott a Mester, amikor kezébe vette Júdás lábát és arcával közel hajolt hozzá? „Ó, bárcsak hagyná, hogy egészen megmossam, hogy egészen tiszta legyen!” De Júdás szótlan marad és ez a szótlansága lesz a veszte, mert hiszen éppen a Szó, az Isten Szava hajol le hozzá. A nagyobbik baj talán nem is az árulása, hanem a konok hallgatása, mert a szóval, a bocsánatkéréssel el lehetne rendezni mindent. Péter a tagadás bűnével ugyan nincs messze Júdástól, de ő tiltakozik, szóvá teszi méltánytalanságát és így lesz még menthető. Péter őszinte. Péter bűnös, de őszinte!

Jézus a lábmosás után még arra emlékezteti őket, hogy példát adott nekik és ezért ők is hasonlóképpen cselekedjenek. Ezek után írja a mai, nagykeddi evangélium: „E szavak után Jézusnak mélyen megrendült a lelke” (Jn 13,12). Erős ez a megrendülés. Legjobban úgy lehetne visszaadni, hogy „földrengés” támadt Jézus lelkében, ahogy megrendült a halott Lázár sírjánál is. „Amikor Mária odaért, ahol Jézus volt, és meglátta, e szavakkal borult a lába elé: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg testvérem.” Amikor Jézus látta, hogy sírnak, lelke mélyéig megrendült” (Jn 11,32-33). A két említett esemény közt, Jézus éppen virágvasárnapi bevonulásakor találkozik görögökkel, akiket néhány tanítványa visz hozzá. Az Úr váratlanul az elhaló búzaszemről kezdi őket tanítani, mert a hellének aztán végképp képtelenek voltak a szenvedésnek és az elmúlásnak értéket tulajdonítani: „Elérkezett az óra, amikor megdicsőül az Emberfia. Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz. Aki szereti életét, az elveszíti, de aki megveti életét ebben a világban, az megmenti az örök életre. Aki nekem szolgál, az engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt megtiszteli az Atya. Megrendült a lelkem. Mit is mondjak: Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!” (Jn 12, 27-33).

Megrendülés és megdicsőülés egymás mellett! Jézus megrendül, mert egyik tanítványa elárulja és halálba küldi. Nem is annyira az árulás rendíti meg, hiszen „ő tudta, mi lakik az ember szívében”, hanem saját sorsa, búzaszemként való elhalása. De mert éppen ezért az óráért jött, tehát elfogadja. Ebben az elfogadásban áll a megdicsőülése. Döntését mindenki maga hozza meg: Jézus, Péter és Júdás…, meg a többiek. Az Úr aztán a vacsorán átnyújtott falattal, csak kioldja a már meghozott döntések kezdetét. Mert Ő a maga részéről Júdást is ugyanarra az igehirdetésre, ugyanarra az apostolkodásra és ugyanarra az életszentségre hívta meg, mint a többieket.

Ez a megrendülés alapvető nagyheti vonás. Kérjük is ezt a kegyelmet, hogy ugyanaz a lelküket legyen bennünk, mint ami az Isten Fiában volt, amiről Pál apostol olyan szép himnuszt írt a filippiekhez írt levelében (Fil 2,5-11) és amit a nagy német zeneszerző, Johann Sebastian Bach megélt. Amikor otthon a János passiót komponálta és csemballója mellett próbálgatta a sugallt dallamokat, egyszer csak elhallgatott. A csendre bejött hozzá a felesége és megkérdezte: „Was ist los, Johannes? Mi van, János?” A kottára görnyedő mester megrendülten válaszolta: „Er is gestorben. Meghalt.”

Hisszük, ahogy mondja: „Ha vele együtt mi is készek vagyunk meghalni, vele együtt fel is támadunk”. Ez az a Húsvét, ami felé Isten népe most együtt halad!