Ellentmondásaink gyógyulása: Sajgó Balázs atya elmélkedése Virágvasárnapra
Virágvasárnapra és Nagyhétre készülve felidézek néhány – mindannyiunk számára ismerős – emberi viselkedésformát:
Valaki egyik nap elhalmozza dicsérettel embertársát, lelkendezve jókat mond róla, másnap már teljesen ellenkező állításokat tesz ugyanarról az emberről...
Egy másik ember egyik nap embertársát még barátjának vallja, aztán rövid időn belül kiderül, hogy megszűnt a nagy barátság...
Aztán valaki egyik nap ellenséges magatartást tanúsít, később mégis szeretetteljesebb arcát mutatja...
E tapasztalatok felidézésében arcok jelennek meg, különféle élmények jutnak eszembe és érzések jelennek meg testemben.
Az esetek többségében – e tapasztalatok felidézésében észrevehetem, hogy legtöbbször mások jutnak eszembe. A “többiek”, aki nem én vagyok.
Pedig ezek a “többiek” azok az emberek, akik üzenetet hordoznak. Az üzenet pedig így hangzik: az ellentmondások minden emberben ott rejtőznek. Én sem vagyok kivétel. Bennem is ott lapulnak, még ha legtöbbször fel sem ismerem magamban. Akkor is ott rejtőznek, ha nem ismerem be magamnak: ma pálmát lengetek, holnap ítélkezem, keresztre küldök valakit, a pokolba kívánom és megfeszítem őt. S eközben a másik emberben Istent utasítom el! Hiszen Ő maga hangsúlyozta földi életében: „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Máté 25,40)
A szenvedés nagyhetében megköszönhetem Istennek azokat az embereket, akik segítettek annak felismerésében, hogy bizony nagyon sokszor én is barátként, jó munkatársként viselkedtem, de nagyon sokszor bántottam is másokat – legtöbbször tudattalanul. Nem ismertem még fel magamban, hogy a tömegben én sem tudtam, hogy mit cselekszem. A keresztről letekintve, Jézus egykor rám – és minden embertársamra is – értette: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek!” (Lk 23,34).
Bizony, az egyetemes emberiség tagjaként ismétlődik a jelenben a múlt: ma hozsannát kiáltok, holnap megfeszítek valakit.
S legtöbbször még csak nem is tudatosul bennem...
Köszönjem meg legalább lélekben barátomnak, kollégámnak, ellenségemnek és tisztelőmnek, hogy e felismerésben segít. Az ellentmondás mindenkiben ott volt/van/lesz.
Kérdés, hogy mit kezdek vele?
Ha ez a tény nem tudatosul bennem, akkor évről évre ünnepelhetem a Virágvasárnappal kezdődő Nagyhetet, semmi nem fog változni.
Ha pedig egyszer úgy igazán érdekelne és megérintene a MÁSIK EMBER SZENVEDÉSE – és BENNE AZ ISTENÉ – akkor közel mennék hozzá, mert az érdekelne, ami benne zajlik és nem csupán a hogyléte. Akkor nem elemzésekbe merülne ki kereszténységem, hanem elkezdene élni bennem az Élet.
Az Élet, Aki időnként szenved is… bennem, benned, mindenkiben.
Van bátorságom közel menni? Igazán érdekel a másik szenvedése? Igazán érdekel, hogy mi van mögötte? Anélkül, hogy elemzésekbe bocsátkoznék…
Vagy elrendezem felszínes érdeklődéssel? Meglapulva és lapítva – szőnyeg alá seprem a dolgaimat...
Ennyi a kereszténység? Felszínes ünneplés és barkalengetés…?
A mi Urunk és Mesterünk mutatja az Utat, hiszen Ő maga az Út, az Igazság és az Élet (vö. Jn 14,6). A helyes Út az, amit Ő mutat, Aki nem küld, hanem előttem megy! A helyes Igazság Ő, Aki határozott, de egyben irgalmas is, ezért Igaz Ember és nem gazember! Ő velem van!
S ő az Élet is, Aki Szentlelkét adja s ezért bennem van!
Ő beépítette az értelmetlennek tűnő szenvedéseket is saját életébe és mutatja nekem is, hogy ezt kell(ene) tennem. Közel menni, érezni, s ha szükséges - vállalni is! Ez a gyógyulás útja – az igazi Húsvét felé!
Kegyelmekben gazdag Nagyhetet – hogy felfedezzem a szenvedés isteni értelmét!
